barátok kategória bejegyzései

Bonifác

16 évesek voltunk… azért kapta ezt a hülye nevet, mert amúgy András, de akkoriban tök ciki lett volna Bandizni, helyette Boni lett, Bonifác. Már gimis voltam, Törökbálintra költöztünk, sokat csavarogtunk a faluban a mostohahúgaimmal. Visszajártunk az általános sulijukba, néztük a fiúkat, naná, mi mást! 🙂 Neki volt a legizmosabb vádlija… imádtam nézni, miközben kosaraztak… sokat császkáltunk együtt… a Csocsó, a Garusz, Boni meg én… isssstenem, milyen jó volt! 🙂 Ja, meg lementünk a tóra fürdeni (tilos volt), csak ők fürödtek, én ültem a parton, elfordultam, mikor kellett… 🙂 még gondoltam is, hogy elviszem a ruháikat, de azért ezt csak nem léptem meg… 🙂 Egyszer kaptam egy pólót tőlük, hogy én is fürödhessek velük… az is több volt, mint a semmi… Az a zsivány tekintete, ahogy rám nézett! Mindig mosolygott… olyan kis macis-alkat volt, nem duci, de legalább nem piszkafa, olyan jóóóól oda lehetett bújni hozzá… az első szerelmem volt, A gyerekkori szerelmem! olyan finomakat csókolóztunk, most újra érzem! Csak sétáltunk a Margit-szigeten, meg a Várban, fogtuk egymás kezét és csókolóztunk… mikor elmentünk valami buliba (sokszor mentünk), és a hülyék iszogattak, és mikor nekünk már menni kellett haza, valakivel kocsival mentünk, már nem emlékszem, de a hülyék szaladtak a kocsi után, és elfeküdtek a földön, úgy üvöltötte, hogy Timiiiii, szeretlek!!!!! Nem lehetett nem szeretni, na! 🙂

Tízszer jártunk, két év alatt. Banális, nem?! Olyan hülye volt. Szerettem is meg nem is… mindig visszakönyörögte magát, de újra megcsalt… kis hülye tini-szerelem… amikor már azt hittem, én már nagylány vagyok, akkor fent, a Lovason, mindenki várta, hogy mit fogok reagálni, jön az új nőjével… nálam hagyta a kulcscsomóját… próbáltam nagylányosan viselkedni… később elmondta, hogy félt, nem tudta, mit fogok tenni… a csaj is félt (tőlem!!??) kihúztam magam, szépen lassan odasétáltam, szó nélkül, de határozottan magamhoz húztam a fejét, megcsókoltam, közben elővettem a kulcscsomót a zsebemből, és mikor végeztem, elejtettem, majd sarkon fordulva kisétáltam a diszkóból. A végén már futottam, pedig igyekeztem nagylányosan vonulni… megfagyott a levegő, az egész Lovas engem nézett! 🙂 Imádtam!!! 🙂

Sokat jártam hozzájuk. Bírtam az apját is, a mostohaanyját is. 3 kisebb tesója volt, egyszer megkértek, segítsek be neki vigyázni a gyerekekre, mert a szülők valahova elutaztak. Sokat beszélgettünk, jó fejek voltak. Később volt, hogy a Timivel is bementünk, mikor későn és kissé piásan jöttünk haza a Szabadóból, még megálltunk ott egy kicsit, csacsogni, józanodni, mielőtt hazaérünk… Épp kezdték építeni a nagy házat az udvaron. Sokat tervezgettünk. Egyszer, Pesten sétálva valami Aida-előadás volt, a Dunán egy hatalmas Szfinx úszott. Jól nézett ki az esti kivilágításban, ott andalogtunk, és megbeszéltük, hogy majd Egyiptomba megyünk nászútra, megnézzük eredetiben is. Az apja azt mondta, reméli, nem engem vesz el a fia, sokba lenne neki az az esküvő! 😀

Hozzá kötődik a nagy részegségem is. Mikor az Excaliburban voltunk a mostohatesóimmal, épp egy szakítás után, ezek a hülyék megkóstoltattak velem valami összekevercselt löttyöt is, hát, nagyon szétcsúsztam! De végig azt mondogattam nekik, hogy én csak a kazincyhetvenkettőbe akarok menni!

Meg a 17. szülinapi bulim! Az első és utolsó szülinapi bulim… le akartak itatni, mert hogy már ideje lenne… hát… izé… de hát nem jött az össze… amúgy elég ideg voltam amúgy is amiatt a buli miatt, amit már le is akartam mondani, de már nem hagyták, akkor sem, ha április elején egy kerti party nem a legjobb ötlet… 🙂 meg összeereszteni a bálintiakat az érdiekkel (és battaiakkal, bár ez akkor senkit sem érdekelt 🙂 , különben is, a bálintiak ugrottak mindenkire, aki nem bálinti volt)…

1976. április 15-én született, 13 nappal volt fiatalabb nálam. Az elmúlt huszonx évben jó, ha kétszer futottunk össze véletlenül. Nemrég összeakadtunk a fb-n, örültem is neki. Gyönyörű kislánya van. Tudom, hogy sajnos gondok voltak vele, tudom, hogy a drog is közrejátszott. Pont 2 hete posztolt egy képet, kórházba ment, napok óta magas láza volt. Még hülyéskedtem is vele, kapja össze magát, egy kis láz még nem a világ vége! Neki az volt. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy elment!! Csúnya, undok vénembernek kellene lennie, aki remegő hangon, de lángoló szemekkel mesél az egykori hódításairól, miközben az unokái mosolyogva hallgatják, és mondogatják neki, jól van, nagyfater, azt sem tudod, mit beszélsz! Basszus, még csak 40 éves!!!! :*(

2 hozzászólás

Kategória: barátok, egyéb, tépelődések

tükrök

Nem véletlenül találkozunk egymással, mindennek oka van. Az emberek jönnek-mennek az életünkben, mindenki azért tűnik fel a színen, mert valamit át akar adni nekünk, valamit tanulnunk kell tőle, később pedig azért tűnnek el, mert a tanulási folyamat befejeződött – így vagy úgy. De az emberek egyben tükrök is: megmutatják nekünk, milyenek vagyunk. Sokféle emberrel találkoztam már, volt, akivel hosszabb, volt, akivel rövidebb időre jöttünk össze, de egyre tisztábban látom magam bennük. Tökéletesen látom és érzem, mi az, ami én vagyok, mi az, amit gondolok, ahogyan megyek előre, amit általuk kapok magamból / magamról. És azt is látom már, mi az, ami nem akarok lenni, amit javítanom, átfordítanom kell, mert hátráltatnak, csúnyítanak, esetleg rossz fényt vetnek rám. Tőlük is tanulok ám, akik – első ránézésre úgy tűnik – csak rosszat, bánatot adnak nekem, talán többet is kapok tőlük, mint akik pozitív megerősítést adnak. Így aztán, köszönöm nektek, barátaim, mindazt, amit megmutattok, amire tanítotok, és nektek is, akikkel sajnos nem tudtam barátságba kerülni, vagy ez a barátság már megszakadt, köszönöm, amit kapok!

Hozzászólás

Kategória: barátok, bölcsességek, tépelődések

volán mögött

Euthymia kérésére én is színt vallok, leggázabb vezetési élményemről. Az elmúlt 17 év alatt volt már egy-két meredek helyzet, de az a nyilvánvaló bénaság, amiről írok, nem is olyan régen történt. Kis csapatunkkal Firenzébe mentünk tavaszolni, ami nagy kihívás volt nekem, mert bár régóta és napi rendszerességgel vezetek, de ez mégiscsak egy hosszú út, külföldön (nekem az első), pláne, Olaszországban, így aztán szép teljesítményként könyveltem el. Mi kocsinkban Tyúk ült még Melcsin és rajtam kívül, és ugyan van jogsija, de nem szívesen vezet, igaz, nem is beszéltünk róla, hogy esetleg átvehetné a kormányt. 🙂 Odafelé együtt haladtunk a másik autóval, visszafelé külön jöttünk, mi Pisa felé indultunk, mondván, ha már itt vagyunk, nem jövünk úgy haza, hogy ott meg sem álltunk. Reggel 9 körül indultunk, és nagyon ráérősen jöttünk, nem siettünk sehova. Pisa után nem mentünk fel a pályára, inkább kisebb utakon keringtünk, fel a hegyekbe, ugyan időnként már untuk a kanyargós szerpentint, de kárpótolt a meseszép táj (lásd a képen, amit Tyúk készített). Igen ám, de ennek köszönhetően elég lassan haladtunk, olyannyira, hogy már sötét volt, úgy este 8-9 körül, mikor még csak Velence közelében jártunk! Na, azért akkor már kellőképpen fáradtam / -tunk, de már muszáj volt jönni hazafelé. Már az autópályán száguldottunk, hogy behozzuk a lemaradásunkat. Ausztriába érve, éjjel nem csak vaksötét, de sűrű, tejfehér köd fogadott minket, max 40 km/h sebességre korlátozva minket. Fáradtak voltunk, kimerültek, szegény Tyúk nem mert elaludni mellettem, próbált szórakoztatni, nehogy gond legyen. 🙂 Csak araszoltunk a pályán, mikor egyszer úgy értelmeztem, hogy eltévesztettünk egy kijáratot, már le kellett volna jönnünk, így aztán a következő szembejövő kijáratnál lejöttünk a pályáról. Kavarogtuk lefelé, tök sötét, tök köd, szerencsére semmi autó, majd láttuk, hogy mégsem kellett volna lejönni, jó helyen voltunk még a pályán, így vissza akartunk menni. Kereszteződés, lámpák, többsávos utak, értelmezhetetlen táblák, beálltunkb a sávba, ami visszafelé megy – legalábbis ezt hittem. Jobbról jött egy autó, kalapos bácsika ült benne, hatalmas szemeket meresztve, rosszallóan bámult minket. És akkor tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen nem véltlenül van az orrunk előtt a sávban legalább 8 darab “behajtani tilos” – tábla, mert azt jelzi, itt behajtani tilos, te nagyon okos, ez a sáv nem az a sáv: nagyon sikeresen az ellentétes sávba fordultam be, forgalommal szemben. Ami szerencsénk volt, hogy az egyszem bácsin kívül közel-s-távol egy darab autó nem volt, így semmiféle káoszt nem okoztunk, amint a lámpa engedte, korrigáltam is a hibát, már jó sávban, jó irányban mentünk vissza fel a pályára. Onnantól aztán szinte már óránként álltunk meg kávézni, lábat nyújtóztatni, kifejezetten jól is esett, hogy a csipős, hideg levegő fejbevágott. (Végkifejlet: reggel 7 körül raktuk ki Tyúkot Pesten, még után mentünk haza Battára. a közel 24 órás vezetésem után jó darabig nem vágytam volán mögé ülni. De már újra mennék! :-))

1 hozzászólás

Kategória: érdekességek, barátok, kirándulások

Válaszkák

Még mindig forgatom ezt a “miért-néz-be?-és-ha-benéz,-miért-nem-szól?” – témát…

… és arra jutottam, hogy nem értem, mi itt a kérdés. Ha egy társaságban vagyunk, face-to-face, akkor beszélgetünk, nevetünk, vitatkozunk, vagy egyszerűen csak nagyokat hallgatunk, vagy úgy együtt, a társaság, vagy csak úgy egyedül, mert éppen most jól esik csak hallgatni, figyelni a többieket, esetleg merengeni azon, amiről beszélnek, és csak úgy velük lenni. Mert az olyan jó. Jó, ha együtt vagyok azokkal, akiket kedvelek, akik mellett feltöltődhetek, akik nem bánják, hogy csak úgy vagyok, mert örülnek, hogy ott vagyok. Tudom, ez az interneten másképp működik. Illetve, ugyanígy működik, csak éppen nem vagyok látható közelben, max egy eldugott helyen jelölik a nevem, hogy ott vagyok, de… de van, akinek zavarja a szemét, hogy ott vagyok, és nem szólok, csak csendben elfigyelek azok társaságában, akiket kedvelek… ez tényleg olyan nagy baj, olyan zavaró tényező vagyok? Nem értem a kérdést, nem látom a problémát. Vagy csak nem akarom érteni? 😐

6 hozzászólás

Kategória: barátok, tépelődések

barátság

Nem igazán emlékszem, gyerekként hogyan működött, mitől is működött. Akkor sem volt túl sok igazi, közeli barátom, egy, akivel még mai nap is beszélünk, bár jóval ritkábban, mint akár csak 10 évvel ezelőtt. De mégis voltak kisebb-nagyobb barátkozások… lehet, csak azért, mert épp “össze voltunk zárva”? Talán csak azért volt, mert egy suliba, egy osztályba jártunk, együtt mentünk bulizni, később együtt melóztunk? Ezért volt, hogy bár vitáztunk, összeugrottunk, haragszomrád-ot játszottunk, de néhány nap múlva már el is felejtettük, és boldogan nevettünk tovább?! Lehet, hogy csak a csoport hatása, a társaság, de, ha ez nincs, akkor már nem is annyira fontos, nem is annyira élő?

Valószínűleg ezért is lehet, hogy hiába a 4-5 évnyi csapat, szeretet, összetartás, különleges kapocs, a tisztaság, a bizalom, az első igazán nagy, mondhatni, hatalmas, mindent megrázó veszekedés szét is oszlatja a meleg, támaszt nyújtó, erőt adó barátságot! Igen, már tegnap volt egy éve, hogy kirepítettek minket az álombéli valóság – fórumunkról, egyetlen szó, egyetlen kérdés nélkül – de a levegő még ma is izzik, az érzések még forronganak, ha egy picit megmozdul a szellő. Már nincs meg a csapat, így azok a tagok, akiket erőszakkal kilöktek, már nem akarnak visszamenni, már nem akarnak békülni, túlléptek. Nincs csapat, nincs összetartó erő, így aztán nem is lehetett néhány napon belül feloldani és elásni a problémát, nem lehet újra együtt nevetni – talán, ha akkor meg tudtuk volna beszélni, ahogyan azt kell, nem a szőnyeg alá söpörni, elbagatelizálni, sértődötten visszatámadni… mindegy, ami történt, megtörtént, ezen változtatni nem lehet, ezzel együtt élünk tovább, ki így, ki úgy. Nagyon úgy tűnik, már késő, már nincs mit újjáéleszteni. Már felnőttek vagyunk, nem gyerekek.

Hozzászólás

Kategória: barátok, tépelődések