konyhatündér

Anyám nem tud főzni, soha nem is szeretett, ahogy azt sem szerette, ha a konyhában sertepertélünk, csak idegesítettük, így aztán számomra mindig is ismeretlen volt a konyhai terep. Én magam sem szerettem főzni, nem is tudtam, valahogy soha nem lett az igazi, bármit készítettem, utáltam az egész hajcihőt, azt, hogy csak gürizek, de valahogy soha nem lesz finom, és hosszú órákig csak dolgozok a semmiért. Bár tizenévesen drága apukám ugyan berendelt a konyhába egy jegyzetfüzettel a kezemben, hogy figyeljem, mit csinál, mert meg kell tanulnom főzni – na, de ez ugye így nemigen működik… 🙂

 

Annyira szerencsétlen voltam a főzésben mindig is, hogy mikor Melcsi nyolcadikos ballagása közeledett, gyomorgörccsel vártam (előtte nem volt semmi olyan nagyobb családi esemény, amikor nekem kellett házigazdaként eljárnom). Sokat vacilláltam, hogy én főzzek (készítsek valami béna salátát meg rántott cuccokat) vagy inkább foglaljak helyet egy étteremben, bízzam a piszkos munkát másra – végül természetesen ez utóbbi mellett döntöttem. De, persze, az ember könnyen beleragad a szerencsétlenségébe, ha hagyja magát: olyan helyre mentünk vacsorázni, hogy még a szokásos rántott ezt-azt is képesek voltak elrontani, valami borzalmasan rossz volt, olyan nyers és rágós, szóval az én rossz és kényelmetlenség-érzetem bizony nem szűnt meg. Biztos vagyok benne, ha otthon próbálkozom, azért annál finomabbat összehoztam volna… 🙂

Aztán elindult a változás: mikor 2 éve végigcsináltam a 60 napos turmixolós diétámat, nagyon sok minden helyreállt. Soha nem voltam nagy húsevő, szinte alig ettem, ha mégis, akkor is max egy kis csirkemellet, nagyon-nagyon ritkán néhány szelet karajt. Felvágottból a párizsi (tudom, az a leggázabb), időnként virsli. Soha nem cupákoltam, nem rajongtam a szalonnáért, a zsíros részeket a lehető legalaposabban letakarítottam, nehogy véletlenül olyat egyek, mert csak öklendeztem tőle. Soha nem tudtam egy rendes húslevest főzni, apukám mindig lelkesen felsorolta a lépéseket, hogy hogyan kell csinálni (felteszed a húst főni sós vízben, leszeded a habját, hogy ne legyen zavaros, legkisebb lángon főzöd, később mehetnek bele a zöldségek, fűszerek, ha megfőtt leszűröd az aranyló sárga leveskét – na, ez nekem kivétel nélkül szomorú szürke volt 😦 ), és hiába mondtam neki, tuuuudom, hogy kell csinálni, úgy is csinálom, de nekem mindig zavaros és sápadt maradt. A pörkölthöz a húst akármilyen picike kockákra is vágtam fel, mindig rágós maradt, soha nem volt olyan omlós, mint másnál. Ja, és a másik alap, a rántott hús: na, az mindig véres volt, akkor is, ha a panírt már szénné égettem. Pedig mindent úgy csináltam, ahogy a nagy könyvben meg van írva.

Na, de aztán találkoztam új dolgokkal, végre felébredtem, mert megértettem, hogy NEM KELL húst ennünk! Nem kell ártatlan, drága kis szuszogós, zsigerig félő és könyörgő állatkákat legyilkolnunk ahhoz, hogy megtömjük a hasunkat! Sőt, mi több: milyen bölcs is a természet: minél több állatot eszel meg, annál komolyabb bajaid jönnek majd elő – hidd el, ha még nincs is semmi, lesz majd! Hogy az egész hús- és tej-lobbi egy nagy hazugságra épített csalást tart fenn. Hogy NEM ÉN vagyok a rossz(ul működő)! Hogy nem véletlen, hogy MINDEN kisgyerek sír, ahogy én is végigbőgtem picinek, ha felébredtem, mikor otthon disznóvágás volt (sőt, ma még inkább sírok)! Pedig senkinek nem kell meghalnia ahhoz, hogy mi élhessünk!

A 60 napom alatt sokszor recepteket nézegettem, terveztem, hogy miket fogok majd elkészíteni, kipróbálni. És mióta húsmentesen dolgozom, azóta szárnyalok! Újabb és újabb recepteket próbálok ki, sokkal könnyebben és természetesebben mozgok a konyhában, egyre inkább eltűnik a gyomorgörcs, ami anno mindig előjött, ha valamit főznöm kellett, és időnként már olyan ételeket is eszek, amiknek valójában még neve sincs, mert csak beledobok ezt vagy azt, és összepirítom-összefőzöm. Persze, még mindig sokszor előfordul, hogy valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, sőt azért olyan is van, hogy valami egyenesen a kukában landol, mégis sokkal lelkesebb vagyok, szívesen próbálkozom, már-már szeretek főzni. Még mindig nem vagyok annyira profi, sokszor rosszul állítom össze a napi menüt, van, hogy túleszünk vagy még mindig sok a tészta (hiába, azt a legegyszerűbb elkészíteni, valami tésztásat), szóval, bőven tanuló-szakaszban vagyok. De amikor 2 éve apunak csináltunk egy meglepetés-szülinapot, akkor bizony én főztem, csupa húsmenteset (És hol a hús? Nincs hús?! De hát… nincs hús?! 🙂 ), és mondhatom azt, hogy a kezdeti megrökönyödés után végül jól sikerült a buli és pozitív visszajelzéseket kaptam!

Sajnos, mindig rossz evők voltunk, össze-vissza ettünk, néha szinte semmit, néha nagyon sokat, szinte mindig az a néhány kaja jött elő újra és újra, és ez aztán meg is látszik rajtunk, persze, ebbe már az is belejátszik, hogy ahogy nőtt a lányom, egyre inkább válogatóssá vált ő is, így nem olyan egyszerű ám bármit is készíteni, de főleg az az oka, hogy azzal, hogy éveken át reggeltől estig dolgoztam (szó szerint!), állandóan rohantunk, alig voltunk otthon kicsit, akkor is csak kevéske tanulás, fürdés, alvás fért bele, főzőcskézés már nem igazán, és sokszor egyszerűbb volt venni valamit enni (és olcsóbb is!), mint kitalálni, hogy mit is együnk, aztán bevásárolni és megfőzni. Ezeket a rossz beidegződéseket pedig baromi nehéz ám ledolgozni, megváltoztatni.

Majd aztán szembesültem azzal, hogy valószínűleg a glutént sem tolerálja a szervezetem, így bizony újra kell tanulnom mindent. Guténmentesen étkezni sajnos nem azt jelenti, hogy lecserélem a búzalisztet (meg az árpát és a rozst) mondjuk kukoricalisztre vagy rizslisztre, mert sajnos semmi nem tudja egy az egyben helyettesíteni a búzalisztet. Ez a terület teljesen új nekem, és még mindig tartok tőle, mert ha valami már egész jól sikerült finom lisztből, tuti, hogy még az sem megy GM lisztből.

És akkor szembejött velem egy lehetőség: hagyományos, általános OKJ szakács képzés. Hogy mitől lett mégsem hagyományos: az elméleti oldala természetesen a központilag elfogadott tantervet és tananyagot vette alapul, mindent ugyanúgy megtanultunk, mint bármelyik másik szakács, de főzéskor már nem kellett hússal dolgoznunk. Ez hatalmas könnyebbség, mert bár időnként még meg-megcsinálok valami húsosat Melcsinek, valójában kicsi kora óta sokszor ő készíti elő a húst (na, ő mindig jött mellém a konyhába, amíg kicsi volt, mindig szívesen segített, most kezd el lemorzsolódni, ahogy már kamaszodik 🙂 ), és már egyre kevésbé tudom magam rávenni, hogy véres, halott tetemekkel dolgozzak. Hús nélkül szinte minden olyan ételt el tudunk készíteni, amit eddig is szerettünk, ha megvannak a kedvenc, berögzült ízek, simán pótolható, előállítható, ergo semmiről nem kell lemondani. Nagyon sok előnye van a húsmentes főzésnek, a legszembetűnőbb, hogy sokkal hamarabb elkészül. Azért az néha megfizethetetlen, ha nem kell órákig a konyhában tipródni, majd hulla fáradtan ledőlni az asztal elé, enerváltan belapátolni a falatokat, tudva, hogy most jön még a feketeleves, a mosogatás, takarítás.

A húsmentesség persze még csak az első lépcsőfok. Valójában semmilyen állati alapanyagra nincs szükségünk: a tojást nem nekünk tojja a tyúk, mint ahogy a tehéntej sem az embernek készül, hanem a bocinak – az ember is megkapja a maga anyatejét, amíg arra szüksége van, később már nem kell, így el is apad a forrás. Ezeket már kicsit nehezebb pótolni, de nem lehetetlen. Nem is inkább az ízük miatt, mint állományjavító természetük miatt: igen, tojás nélkül is lehet piskótát sütni, de valahogy sokkal lágyabb az a süti, amit a tojásfehérje habja emel meg. A növényi tejek sokkal finomabbak,mint a tehéntej, bár én magában nem iszom csak főzéshez vagy turmixokhoz használom (igaz, a tejet sem tudtam soha meginni), na de a tejföl és a túró, na az bizony kemény dió! Vannak helyettesítő opciók, de nekem azoknak az ízvilága közelében sincs az eredetinek. És bár szó szerint belebetegszem a tejföl- és túró-fogyasztásba, akkor is, ha laktózmentesről van szó, sajnos időnként még nem bírok ellenállni (a tejcsokiról pl nem is beszélve!). Szóval még ezen a téren is tanuló vagyok, lassan haladok. Vannak, akik a mézet sem fogyasztják a méhek kihasználása miatt, amit meg is értek, de úgy érzem, a méz bizony elég hasznos lehet a természetes fertőtlenítő antibiotikum-hatása miatt, így én bizony inkább eszem mézet pl egy torokfájásnál, mint azonnal gyógyszerhez nyúljak.

Na, de visszatérve a tanfolyamra: miért is jelentkeztem szakácsnak? Hogy megtanuljak főzni. És mit tanultam? Lenyomtunk nagyon sok elméletet – ezt azért írom így, mert valóban ez történt, végigvettük nagy léptekben az elméleti tudnivalót, és nagyon igyekeztünk, hogy azért ebből valami meg is ragadjon bennünk a modulzárókra meg a végén az írásbeli vizsgára. Viszont a gyakorlati órákra kevesebb alkalom jutott, így nem mondhatom, hogy már pöpec szakács vagyok. A tanárunk Fecó nagyon segítőkész és baráti volt, nagyon alapos, rugalmas, jól lehetett vele haladni, tanultam azért apró trükköket, új dolgokat, akkor is, ha magát a szakmát az ember már majd a mély vízbe dobva, „igazi” gyakorlaton tanulja meg. Nem hittem volna, hogy én valóban le tudom főzni a menüsorokat, bár semmi extra, különleges ételre nem kell gondolni, de sikerült. A vizsgán pont nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, kicsit elcsúsztam az időmmel, a végén már mindenki befejezte a menüjét, én kapkodtam még ott (a palacsintatésztám pl Melcsi keverte be, mert már nagyon sietni kellett), de végül is megcsináltam, megfőztem, tálaltam, levizsgáztam! 🙂 Egy jó csapat jött össze, segítettük egymást, nagy részük vegán, de legalább vega. Hogy hogyan tovább? Hát, az tuti, hogy nem dobom a könyvelést azért, hogy szakácsként kezdjek el dolgozni, mert nem hiszem, hogy ez lenne az utam, de sose lehet tudni, hogy mikor veszem még hasznát ennek a bizonyítványnak, a tudásnak, amit aztán most már lehet tovább fejleszteni. Mivel speciálisan étkezem (elég sok minden mentesen), ezért egyértelmű, hogy ilyen irányban érdekelne a továbbiakban a dolog. Már csak azért is, mert ez a legnehezebb abban, ha kilógsz a sorból: nem tudok csak úgy beülni valahova enni, mert a legtöbb helyen kinéznek/kiutálnak, ha olyat szeretnék rendelni, amiben (tuti, hogy) nincsen hús, tej, glutén, és ha lehet, még tojás sem… így aztán az az irány, hogy magamnak kell megcsinálni mindent, ha enni akarok egy jót!

vizsga_20170218 3 És hogy mire vagyok a legbüszkébb? Amikor elkezdtem, akkor szembesültem azzal, hogy mivel ma már 16 év az iskolakötelezettség határa, így Melcsi is jogosult felnőttoktatásban részt venni. Valamikor nagyon szeretett volna szakács lenni, de azóta már más érdekli, nem erre visz az útja. Mégis sikerült felkeltenem az érdeklődését, és csatlakozott hozzám, így ketten együtt végeztük el a tanfolyamot, ezzel pedig ő is megszerezte az első szakmáját! Nagyon büszke vagyok rá, nagyon örülök, hogy végigcsinálta és jól vizsgázott! 🙂

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: bölcsességek, család, Mi jó történt ma veled?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s