útirány

Milyen fura, hogy lépten-nyomon szembejönnek velünk az útjelző táblák, minél inkább hajlandóak vagyunk őket észrevenni, annál több. Még akkor is, ha mondjuk egy Agatha Christie-krimit olvasunk…

“- Minden zsák megtalálja a maga foltját ebből a szempontból. Az emberek, akármit is mondjanak, többnyire azt a foglalkozást űzik, amelyre mindig is vágytak. Például azt mondja egy hivatalnok: “ Bárcsak felfedező lehetnék, s isten háta mögötti helyeken élhetnék nomád módra.” Aztán kiderül, hogy szeret ilyen tárgyú regényeket olvasni, de a maga részéről nagyon is megbecsüli az íróasztala nyújtotta biztonságot és a viszonylagos kényelmet.” (Halál a felhők fölött)

Nos, amelyre mindig is vágytak… foggal-körömmel ragaszkodom ahhoz, hogy szeretem a könyvelést, szeretem a munkám – de az utóbbi időben már nem érzek érdeklődést, nehezen megy, hogy odafigyeljek, nem találom a helyem, egyre inkább nyom és stresszel, és én menekülni akarok. Kezdődött ez egy nagyon rossz munkahellyel, katasztrofális kollégákkal, embertelen munkakörülményekkel, melynek a munkakör megszüntetése vetett véget – hogy rátaláljak a lehető legideálisabb munkahelyre, minden szempontból. És mégis, belekerültem abba, hogy már nem érdekel, nem akarom ezt csinálni – és ki is kerültem belőle… Egyre inkább érzem, hogy nem ez az utam, hogy nem jó irányba megyek, minden folyamatosan lök le róla, fordít másfelé – de nem látom, merre! Igen, tudom, hogy a változás mindig bizonytalan, az ember új területre téved, amit nem ismer, ahol minden sötét, időnként a változás fájdalommal, káosszal is jár, de a végén minden letisztul, minden úgy alakul, ahogyan a lehető legjobb. Tudom, hogy csak nagy levegőt kell venni és lépni kell – de nem megy. Most mégis kétség kerülget, mert nem látom, merre tovább! Tökéletesen tisztában vagyok a terveimmel, mint ahogyan azzal is, hogy kezdetnek tőkére van szükségem, hogy elinduljak, főként azért, mert nem csak magamért vagyok felelős – és persze tudom, érzem, hogy ez is menne, ha már lépnék, de valami bizonytalankodás még mindig visszatart, leránt, és maradok a könyvelésnél.

És akkor elkezdek dolgozni, és már az első napon szembe találkozok az ismert tünetekkel: hasgörcs, migrén, szorongás, pánikroham, az az érzés, hogy itt és most szeretnék láthatatlanná válni, de azonnal, de legalábbis elszaladni jóóóó messzire… és ez még csak az első nap volt. Biztos, hogy itt akarok dolgozni? Biztos, hogy ez az ideális (munka)hely számomra? Egyáltalán, biztos, hogy még mindig az önként vállalt rabszolgaságot akarom folytatni?! Azt hiszem, nem.

Mert az ember végül mindig azt csinálja, amit valóban akar…

Reklámok

Hozzászólás

Kategória: bölcsességek

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s