főzelék

Reggel volt, közeledett a 9 óra, siettem, nem nagyon nézelődtem út közben. A Fény utcai piac mellett mentem el, kissé feszült is voltam, mert nemigen tudtam, merre kell mennem, és, persze, a gombóc is nőtt a gyomromban, mint ilyenkor mindig. Egyszer csak ott állt előttem, mintha a semmiből jött volna elém. Nem szólt, de már láttam, mit fog mondani. Pici bosszúságot éreztem, hisz az előbb vett le egy csöves egy kis apróval a Moszkva-téren, ingerült voltam, hisz nem tarthatom el az egész világot, és különben is, záros határidőn belül munkát kell találnom, hagyjon mindenki békén! Pillanatra megálltam, végigmértem: alacsony, vékony testalkat, a bőre már-már átlátszó, azt hiszem, erre mondják, hogy törékeny. Tiszta kellemes illat lengte körül, éreztem, hogy nemrég mosakodott, ápolt volt, csinosan, bár régi ruhákba öltözve. A haja mosva, szárítva, talán kis dauer lehetett benne. Szépen, egyenesen állt. De a szemei könnybe lábadtak, mikor belenéztem, az ajkai megremegtek, mikor halkan elsuttogta a mondatot…

– Ne haragudjon,… nem tudna kisegíteni?

Még nem is fogtam fel, mit látok, mi történik, már nyúltam a táskámhoz.

– … csak egy kis főzelékre valót vennék, ami elég lenne úgy 2-3 napra… – folytatta.

A gondolatok cikáztak a fejemben. Nyitottam ki a pénztárcám. Hálásan nézett rám, már majdnem sírt, és gyors magyarázkodásba kezdett:

-Annyira szégyellem magam, ne haragudjon rám, de tényleg csak egy kis főzeléket készítenék! Csak, amíg megjön a nyugdíjam. Tudja, kedves, azért nem maradt semmi, mert most jöttem ki a kórházból, ahol a nővérkéknek adtam, mert magatehetetlenül feküdtem, és ők nagyon sokat tettek értem, így odaadtam a pénzem. És most jöttem haza, de nincs mit ennem. Csak ezért, de úgy szégyellem!

Egy ezres volt csak a pénztárcámban, azt odaadtam. Mondtam neki még valamit, miközben sírva hálálkodott, de az időpontom lebegett a szemem előtt, egy állásinterjúról mégsem illik elkésnem, így aztán szedtem is a lábam tovább. Utána esett már csak le, hogy meg kellett volna hallgatni, amit mesélne, lehet, erre lenne most szüksége (erre is). Megkérdezhettem volna, hogy hol vannak a gyerekek, unokák, rokonok, akárki, aki adna neki egy tányér ételt. Vagy talán mondhattam volna, hogy most nagyon sietek, de később, visszafelé, ha itt van, akkor bevásárolok neki. Ez most elmaradt. De remélem, valami pici zöldséget tudott venni magának egy kis főzelékhez…

Advertisements

6 hozzászólás

Kategória: tépelődések

6 responses to “főzelék

  1. natimama

    Voltam már én is ilyen helyzetben. Sietnem kellett valahova, nem álltam meg, csak pillanatra legalább. Aztán később, átgondolva, mérhetetlenül szégyelltem magam, hogy nem hallgattam végig. Vagy úgy, ahogy Te mondod, később visszamenni, mikor már nem sietünk annyira… De mindig sietünk. Nincs időnk embernek lenni. Szomorú.

    Jó, hogy néha mesélünk erről. Talán legközelebb odafigyelőbbek leszünk. Ez a remény éltet.
    Nagyon szépen írtad meg ezt a történetet. Köszönöm!

  2. Ó…..egyre több ilyen történetet olvasok szerte a neten. Az ember szíve egy kicsit mindegyikbe beleszakad.

  3. E.

    Remélem, az interjú is jól sikerült azért!
    Hogy rólad is kérdezzünk 😉

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s