hóhelyzet

Nem értem az embereket, de ezt már többször is tapasztaltam. Szerény személyem épp költözött március 15-én, így aztán kellőképpen és tökéletesen megtapasztaltam az időjárás viszontagságait a saját bőrömön, még ha nem is épp az M1-sen (vagy akárhol) rostokoltam. Eszembe jutott 1987-88 tele, mikor az a bizonyos igazi nagy hóvihar volt, hogy a szél több méteres hófalakat épített mindenfelé, napokra leállt az élet, iskolába sem kellett menni, nem lehetett eljutni a boltokba, rengeteg települést nem lehetett megközelíteni, igazi, komoly katasztrófahelyzet volt. Az én apukám akkor éjszakai műszakban dolgozott, bizony, nem tudott hazajönni reggel, 3 napra bent maradt a melóhelyén, mint ahogy ez többekkel megesett. Mit csináltak? Kimentek az M7-M1-re, menteni a bajba jutottakat. Nem volt még facebook, nem volt telefon (vezetékes sem igazán!), nem tudtak szólni senkinek, nem is járták körbe a róluk szóló hírek a fél világot. De nem is szidtak senkit, nem ültek és várták a segítséget, egyszerűen mentek, és tették a dolgukat.

Én azt tanultam, soha ne törődj más dolgával, azzal, ki mit csinál vagy éppen nem csinál, csak a magad dolgával törődj, az tartozik rád. Ha velem történt valami, mentem, és tettem, amit tudtam, nem ültem és vártam, és persze, nem szitkozódtam mellette. Emlékszem én olyan télre is, mikor a nagy hó miatt nem jártak rendesen a buszok, több órás késés volt, és munka után nekem haza kellett jutnom Törökbálintról Érdre (10 km), hát fogtam magam, és elindultam gyalog. Persze, hisztizhettem volna, leülhettem volna, hogy várjam meg, míg valami hivatalos segítség arra jár, hogy megmentsen, de ez valahogy eszembe sem jutott, haza kell mennem, nincs buszom, marad a két lábam. Szép séta volt. De volt  olyan is, mikor még Tatabányán laktunk, este mentünk haza vonattal, ami késett, így pont az orrunk előtt ment el a buszunk a vasútállomásról. Óriási szél volt, –20 fok már napok óta, ott álltam az akkor még 5 éves lányommal, a következő busz csak 1 óra múlva jön, hát nem maradhatunk a megállóban, mert megfagyunk. Bizony, elindultunk gyalog haza! Az út jó 45-50 perc volt, fel a dombon, átfújt a szél, bár igazán nem fáztunk, hisz a mozgás miatt átmelegedtünk.

Azt mondod, én nem ültem ott a kocsimban órákig az M1-sen. Igaz, nem voltam ott, nem tudom, milyen volt. De azt tudom, hogy ha ott lettem volna, minden követ megmozgatok, hogy a kocsimat levigyem a pályáról, nem pedig ülök bent arra várva, hogy megmentsenek, miközben a facebook-on tudósítok a helyzetről, szidva mindenkit, aki még véletlenül sem ér rá, hogy engem megmentsen. Valószínűleg ücsörögtem volna ott egy darabig, várva, hogy csak elindul a sor, de rövid időn belül elsétáltam volna a legközelebbi lehajtóig, hogy az addig ott álló autósokat megpróbáljam rávenni, ugyan, álljunk már neki egyesével kiszabadítani a kocsikat, hogy mindenki lemehessen végre! Igaz, hogy nálam sincs homok és lapát a kocsimban, bár azt is tanították, de valószínűleg ezt is megoldottuk volna, elvégre sok önkéntes segítő is ment a helyszínre. Nem értem, ha több ezer ember akadt el az utakon, a legtöbben az M1-sen, ha lehet hinni a híreknek, hogy nem tudták egyesével leszedni onnan a kocsikat?! Nem voltam ott, nem tudom, milyen volt, de fix, hogy nem azzal tölteném az időm azóta is, hogy lerántsam mindenki felmenőjét, aki nem jött, hogy megmentsen! A hősök akkor is hősök, ha nem tud róluk a fél világ, elvégre is nem azért segítenek, hogy azt mindenki tudja. Az meg, hogy kinek mi a dolga, az mindenkinek magánügye, mindenki foglalkozzon a saját feladatával, ne kelljen még hetekig hallgatni a fröcsögéseket és panaszkodásokat! Aki tudott segíteni, annak köszönjük, aki akart segíteni, de nem volt rá módja, annak is köszönjük. És most már lépjünk tovább, inkább véssük a fejünkbe, hogy jobban készüljünk fel jövőre, mikor újra tél lesz!

Advertisements

2 hozzászólás

Kategória: tépelődések

2 responses to “hóhelyzet

  1. Szivemből szóltál. Az általad is emlitett ’87-es tél idején úgy másztam ki a keritésen hogy dolgozni tudjak menni, mert a kertünkben derékig ért a hó és nem tudtam kinyitni a kaput. Aztán begyalogoltam a munkahelyemre. Igaz közel volt csak 3 kilométer, de eszembe se jutott hogy azért mert nem jár a busz én otthon maradjak. Ma már valahogy másképp gondolkodnak az emberek.

  2. Megint egyet kell értsek…puffognak csak, meg másra mutogatnak.Meg azt is bírom, hogy politikát csinálnak ebből az egészből megint…. ááááh

    Én 1997-ben is másztam haza gyalog az első nagyobb havazás estéjén az irodából, mert nem járt sem a villamos a Fehérvári úton, sem sehol máshol más eszköz. Lehet, rövidebb úton is hazajutottam volna, de arra mentem, amerre a villamos, majd a busz vonala ment, mert gondoltam, ha jön, valahol felszállok rá. Hát hazáig egyetlen busz sem előzött meg sehol a nagyjából 7 km-es sétámon, szembeszéllel, szembehóval 🙂 hihi
    Túléltem és igazából jó élményként emlékszem vissza, pedig arra is emlékszem, hogy irodista gatyám alatt a combom bizony úgy átvörösödött a hidegtől, hogy azt hittem, úgy marad örökre 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s