3… 2… 1…

Turnover… background action… and action! Felvétel lesz… háttér indul… éééés tessék!

Ahogy elhangzottak a vezényszavak, hirtelen elcsendesedett az addig még izgatott méhkasként zsongó tömeg, és mindenki azonnal beletalált a szerepébe. A szerepbe, mely szerint épp egy vásárban vagyunk, mint kofák és/vagy vásárlók, vagy a pápáért őrjöngő tömeg, akik alig várják, hogy őeminenciája közelébe férkőzhessenek, hogy az megáldhassa őket, vagy akár egyéb látványosságot végignéző kíváncsi városiak, esetleg a városba betörő, vérengző katonák elől menekülő, riadt emberek.

December elejével véget ért a forgatás, legalábbis számunkra, hisz a “keménymag” tovább vonult, hogy az utómunkálatokon dolgozzon. Még rengeteg munka vár rájuk, míg áprilisban végre nézhetjük, mit is dolgoztunk eddig. Nem is volt ez igazán munka, sokkal inkább felhőtlen szórakozás, legalábbis nekem mindenképpen. Talán már írtam róla, de nekem hatalmas nagy élmény volt az egész, egy teljesen más világ felfedezése, óriási hálát érzek, hogy részt vehettem benne! Még ha nem is fértem teljesen a tűz közelébe, nem láthattam mindenki apró, de nagyon fontos kis munkáját, így is rengeteget tanultam. Valami hihetetlen élmény ott lenni a díszletek között, beszippantani az egész lényét, megtapasztalni a különféle érzéseket, ami többnyire vicces, jópofa, játékos, jócskán fárasztó is, mégis komoly, precíz, jól szervezett, időnként ideges vibrálással fűszerezett valami.

Magamról is sokat tanultam. Soha nem akartam színésznő lenni, nem tudok tömeg előtt szerepelni. Még iskoláskorom kezdetén többször vettem részt szavaló-versenyeken, mesemondó versenyeken, az adott vers, mese megtanulásával nem volt gondom, de hamar kiderült, hogy annyira lámpalázas vagyok, hogy csak gyorsan elhadarom, amit megtanultam, de előadni azt nem tudok. Tudom, hogy a film nem ugyanaz, mint kint állni a többi ember előtt és előadni, hisz itt kamerák vannak, ha valaki ront valamit, újra és újra felvesszük, sőt, amúgy is megcsináljuk rengetegszer, hisz próbáljuk a próbát (a beállítások miatt), majd a színészekkel is próbálunk, majd felvesszük, amit persze meg kell ismételni, és így tovább. És mégis: játszani kell, mások “előtt”, között. Elő kell adni, hogy te most valaki más vagy, érzelmeket kell hozni (pl szinte extázisig imádni a pápát, sikítozva, riadtan menekülni a lovas katonák elől – azt hittem, nem tudok sikítani, legalábbis parancsra nem, de mégis ment, kecsesen sikkantgatva futottam Mosolygó arc), és bizony ez az előadás néha viccesnek tűnik, ne adj Isten, cikinek (önkívületi állapotban nyújtózkodni, tülekedni, hogy elérd a pápát, miközben azt kiabálod, Papa! Holiness! – nekem sikerült, én elértem! Legalábbis megérintettem a ruhája aljának a szélét… Mosolygó arc). Szóval, ciki helyzet, de ahogy elhangzik a vezényszó, mintha valamiféle átalakulás lenne, vagy beindítana egy kapcsolót, máris más vagy, gondolkodás nélkül játszod a szereped. Fantasztikus érzés, nagyon meg tudom érteni, hogy az emberek rákapnak erre! Még akkor is, miután hajnalban keltél, kiértél Etyekre, sorban álltál az öltöztetőknél, majd a fodrásznál, a “koszolónál”, megetted a reggelidet és még mindig nincs reggel 6 óra, hosszú, kicsit unalmas várakozás kezdődik a tartózkodóban (de legalább van idő barátkozni), aztán végre line-up (szemle, felsorakozunk az udvaron mind, és egyesével átnéznek, megfelelő-e a ruhánk, hajunk, elég koszosak vagyunk-e), és mehetünk a díszletek közé, hogy újra és újra felvegyük ugyanazt, állsz egész nap, órákon át, már nem érzed a lábaid, pecsenyére sütött a nap, netalán jéggé fagyasztott a szél, és akkor késő délután azt mondják, hogy te meg te meg te, ott, ti szaladtok fel a lépcsőn, nem törődve azzal, hogy a katonák megpróbálnak feltartóztatni, majd a pápa előtt térdre rogytok, és áhítatos imádkozásba kezdtek – nos, abban a minutumban kiesik a fejedből, hogy fáradt vagy, fájnak a lábaid, lépni sem tudsz, éhes vagy, hogy szemüveg nélkül nem látsz semmit, egyszerűen robotpilótára kapcsolsz, és suhansz fel a lépcsőn, többször egymás után. Mosolygó arc

Sajnos, fényképezni, ugye tilos, pláne a díszletek között. Ez, persze, érthető is, de mégis kár, hisz annyi szuper kis képet lehetett volna készíteni! És, azért csak akadt így is egy-egy titok-kép, még nekem is. De rengeteg mindent nem tudok bemutatni, mint például, amikor a forró nyári napokon izzadtunk a melegtől, és a szünetekben mindenki próbálta magát szellőztetni. Hozzá tartozik, hogy bár tudom, nem a ruha teszi az embert, mégis már azzal, hogy beöltöztünk (papnak, szerzetesnek, bíborosnak, katonának, szolgának, városi polgárnak, parasztnak, nemesnek, koldusnak, kurtizánnak), egy kicsit azzá is váltunk, amit a ruha mutatott. Nem, nem lettünk kurvák és koldusok, de azért azokban a korabeli ruhákban kicsit máshogy viselkedik, máshogy hat az ember, még a szünetekben is. Vicces volt látni az embereket mobiltelefonnal, vagy a bíborosokat, mikor feltűzték a ruhájuk uszályát, és kilátszott hátul a rövidnadrágjuk, vagy éppen az egyikük felpattant egy motorra. De ugyanígy groteszk volt, mikor mi, városiak, felkaptuk a szoknyánkat a nyakunkba, mert alatta, a nadrágunk zsebében kerestünk valamit. De például arról is készülhetett volna pár fotó, mikor a városfalon kívül, hátunk mögött a tenger (green screen), a halárusok (mű)halaival kardoztak a fiúk, vagy ugyanitt, mikor a király érkezésére készítettek fel minket, szemléltetve, hogy gondoljunk pl egy Mick Jagger-koncertre, és hullámoztunk, lepacsiztunk a kedvenc statiszta-rendezőmmel, Zsoltival, miközben szaladgált előttünk, helyettesítendő a majdani királyt. Micsoda hangulat volt! Arc nagy mosollyal

Ja, igen, a stáb! Szerintem nagyon jó csapat volt! A külföldiek is, a “keménymag”, kedvesek voltak, barátságosak, bár velük nem voltak nagy bratyizások. Persze, azért sem, mert közülünk, háttérművészek közül sem ment senki oda hozzájuk, még én sem, mert visszatartott valami, amin még van mit dolgozzak… na, de, haladjunk! Nem csoda, hogy nagyon sok magyar volt, hisz mégiscsak itt forgott nálunk. Közülük is inkább csak a statiszta-rendezőkkel beszélgettünk, hisz rájuk voltunk bízva, ők irányítgattak minket, na meg a castingos csapat, akik kiválasztottak, fuvaroztak, bért fizettek, etettek, itattak minket. Mosolygó arc Egy szavam nem lehet, mindenki kivétel nélkül jó volt, kedves, segítőkész, emberi, bár szinte megállás nélkül futkorásztak ide-oda, rengeteg dolguk volt, időnként 4-500 embert is irányítgattak, szerveztek, a lehető legjobban csinálták, le a kalappal előttük!

Írtam már arról is, hogy mennyire szerettem ott lenni, és ha tehettem, mindig mentem előre, és meglehetősen furcsálltam, hogy sokan inkább húzódnak félre, nem akarnak szem előtt lenni. Persze, kis naiv vagyok, a végére tudtam meg, hogy bizony, aki sokat van elől, sokat látszik a kamerában, azt kevesebbet hívják – logikus, hisz egy sorozatban elég furán jön ki, ha ugyanaz a városi minden jelenetben ott van. Hát nem csoda, hogy sokan inkább hátra mentek, hogy még többet jöhessenek, a végén kerültek inkább a kamera közelébe. Persze, azért kíváncsi vagyok, mennyi látszik majd belőlem a vágások után, de talán ott leszek. Mosolygó arc

Összefoglalva, röviden és tömören még mindig csak ismételni tudom magam: imádtam az egészet, hatalmas nagy élmény volt, nagyon örülök, hogy részt vehettem benne! Mosolygó arc

Vannak emberek, akik valami oknál fogva nem értik, hogy van az, hogy valami egyszerűen csak jó, mindenáron valami rosszat akarnak találni. Nos, rossz ebben nem volt, de lássuk, mi is az, ami kevésbé jó: az, hogy vége van. Mint minden, ez is véget ért, szerintem túl hamar is. Józan ésszel tudom, hogy a munkám miatt így is szerencsés vagyok, hogy jó pár alkalommal mehettem, minden nap azért nem fért volna bele. És azt is tudtam, hogy hamar eljön a december, vége lesz egyszer. Viszont ez most egy nehéz időszak: bármilyen furán hangzik is, elvonási tüneteim vannak. Nem néztem a sorozat első két évadát, bár hallottam róla, még a főszereplő húzó neve sem vett rá, hogy nézzem, mert a téma kevésbé érdekelt. Az első forgatási napom után úgy mentem haza, hogy ezt most azonnal látnom kell, mégis mit is csinálunk itt, így pillanatok alatt ledaráltam a két évet. A sorozat jó. Az első év talán kissé lassabb, vontatottabb, nekem néhol unalmas is volt, de a második felpörög, egyre jobb lesz. Hogy ehhez hozzájárul az is, hogy időközben találkoztam a szereplőkkel személyesen, sőt, együtt dolgoztunk?! Igen, talán ez is benne van, már nem tudok elfogulatlanul beszélni róla, egyszerűen imádom! Mosolygó arc  Decemberig láttam már vagy négyszer, most viszont nem tudom megnézni. Azt utolsó napom óta csak toporgok a szobámban, minden porcikámmal szeretnék újra ott lenni, és a filmet nem merem elindítani, mert tudom, hogy a forgatás véget ért… persze, vannak suttogások negyedik évadról, így aztán most bőszen imádkozom, hogy kapjak még egy évet (pár hónapot…)! Mosolygó arc Addig is két titok-kép az utolsó napomról:

borgias_121122_1    borgias_121122_2

Reklámok

Hozzászólás

Kategória: érdekességek, Mi jó történt ma veled?, mozi, tv, színház

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s