székek

  József kint állt az istálló előtt az árnyékban. Éppen két széket készített, a konyhába, az asztalhoz. Miközben gondosan kimérte a lábakat, az összekötő elemeket, hagyta, hogy gondolatai messzire repüljenek. Boldog volt. Hamarosan megszületik a gyerek!

  Gondolatban újra Amerikában volt. Nyelvén érezte a tenger sós ízét, szíve nagyot dobbant, mikor meglátta a szobrot. A hosszú hetek után furcsa volt újra szárazföldre lépni. Hirtelen, mintha beteg lenne, reszketni kezdtek a lábai. Az új világ! Mindenki azt mondta, menni kell, Amerikába kell menni, ott még van jövő, ott még van élet! És volt. New York annyira lenyűgözte, hogy szinte szóhoz sem jutott. A kis alföldi falu után már maga az utazás élményszámba ment, de ez a város egyből hatalmába kerítette. Az a sok magas épület, a nagy nyüzsgés, száguldó automobilok az utcákon, rengeteg ember, büdös halszag a kikötőben, mintha egy külön bolygóra csöppent volna. Hiányzott neki a kis falu csöndje, egyszerűsége, biztonsága. Fáradtak voltak, hiszen a hosszú hajóút után nem pihenhettek meg egyből, órákig várakoztak még a hivatalban Ellis Island-en, mire egy külön kis hajóval bevitték őket a városba, miután megkapták az engedélyt. Egy új világba érkeztek, nem volt semmijük, csak a két táska, amit magukkal hoztak, de még fiatalok, együtt vannak, és ez a lényeg.

  Az orvosok azt mondták, már nem lehet gyerekük. Nem igazán tudták pontosan, mi lehetett a gond, de ha ennyi éven át nem jött, akkor bizonyára megvan az oka. Így aztán már feladták a reményt, épp kezdtek beletörődni, mikor Erzsók azzal fogadta egy napon, hogy isten meghallgatta imáikat, érzi, áldott állapotban van.

  Egyből fejre állt a világ, szinte el sem merték hinni, hogy ami után annyira sóvárogtak, most valóság lesz! Hirtelen minden megváltozott. Haza kell menni. Haza, ahol minden zöld, ahol minden csöndes, ahol minden szép. Ahol minden magyar. De vajon haza lehet-e már menni? Mi vár rájuk otthon? Erzsók bírni fogja a hajóutat visszafelé? Csupa olyan kérdés, amire nem tudták a választ, mégis érezték a késztetést, indulni kell, hogy a baba otthon születhessen meg.

  Miközben csiszolta a székek ülőlapjait, József arra gondolt, jól döntöttek. Szép volt az az Amerika, a csodák országa, de az ő otthonuk itt van, ide húzzák a gyökereik, amiket nem lehet eltépni. Sokan voltak, akik megpróbálták, és bár látszólag úgy tűnik, sikerült nekik, a valóságban a lelkük egy része eltört, talán össze lehet még ragasztani idővel, de soha nem lesz már a régi.

  Erzsók épp a földekről jött visszafelé. Tikkasztó júliusi nap volt, mikor érezte, eljött az idő. Alig ért vissza a házhoz, hogy szóljon az urának, hívja a bábát. Nehéz szülés volt, de szerencsére végül minden megoldódott, a kezében tartotta újszülött kislányát. A bába még rendezkedett mellette, de aztán behívta Józsefet, aki végig a ház előtt tördelte a kezét, és hangosan imádkozott.

  Megint nagy forróság lesz a születésnapjára, de a július már csak ilyen, gondolta Mariska. Nagyot sétált a falu szélén, látta, hogy a napszámosok segédkeznek apjának, hisz aratás van. Esze ágában sem volt még hazamenni, elindult a temető felé. Tudta, hogy arra nem jár ilyenkor senki, az emberek a földeken szorgoskodnak. Csak egyvalaki lesz a temetőnél, András, a kocsmáros fia.

  A temető a falutól kicsit távolabb feküdt, a patak után. Fás-bokros terület volt, amik nem csak hűs árnyékot adtak a síroknak, de el is rejtették szem elől a szerelmeseket. András már ott ült a nyírfa alatt.

– Mariskám, drága galambom, azt hittem, már nem is jössz! – azzal felpattant, karjába kapta a leányt.

– Ne haragudj, nem volt olyan egyszerű kiszöknöm, segítenem kellett anyámnak!

Leheveredtek a fűbe.

– Meddig kell még titkolóznunk? Elveszlek feleségül, és kész!

– Tudod, hogy apád azt nem engedné!

– Nem bánom én! Amint betöltöd a tizenhatot, elmegyek apádhoz, és megkérem a kezed. Ha minden ellenünk fordul, akkor megszökünk innen!

– Nem mehetek el, te is tudod! Anyám már idős asszony, nem hagyhatom egyedül.

– De Mariska, mi lesz így velünk?! Nem tudok nélküled élni!

– Légy még egy kicsit türelemmel, majd megoldódik minden!

– Szeretsz te engem?

– Hát persze, hogy szeretlek, hogy kérdezhetsz ilyet! De most mennem kell, segítek vizet hordani, anyám mosni akar délután.

Azzal megcsókolta a fiút, és elindult hazafelé.

  Este sem nagyon enyhült a levegő, ugyanolyan fülledt volt, mint napközben, csak a nap tért nyugovóra. József már hazatért, megmosdott a kútnál, látta, hogy a lánya vacsorához terít a nyári konyhában.

– Hogy haladtatok? – kérdezte a felesége.

– Kiterítettük a szalmát, már van is néhány boglya. Ha ilyen meleg maradt az idő, hamar kiszárad, aztán lehet behordani télire.

– Mariska már megint kószált.

– Merre voltál, lányom?

– Csak sétáltam, apám. Nagyon meleg volt, árnyékot kerestem.

– Még mindig azzal az András gyerekkel találkozol? Azt mondják, kint volt a temetőben.

– Szeretjük egymást, apám!

– Mit nem mondasz, te lány! Az apja úgy fenn hordja az orrát, pedig csak egy kocsmája van! Nem akarom, hogy találkozz vele! Öreg hozzád már az a legény!

– Anyám, kérem!

De az anyja hajthatatlan volt, az apja pártját fogta, mint mindig. Mariska felpattant az asztaltól, és beszaladt a házba. De Erzsók tudta, mit érez a lánya, az urához fordult:

– Nem gondolod, József, hogy…

– Ejh, tudod te is, hogy az a kocsmáros soha nem megy bele, hogy a fia elvegye Mariskát! Jobb, ha még most elfelejti. 

  De nincs olyan apai vagy anyai szigor, mely örökre elszakíthat két szerelmes fiatalt. Mariskának sem kellett sokáig várnia, hamarosan feleségül mehetett Andráshoz. Beköltözött apósa házába. Ki akarta vívni tiszteletét, nagyon igyekezett, ügyes menyecske volt, sokat forgolódott a konyhán, és még a kocsmában is besegített. Szerelmük hamarosan két kis gyümölccsel gyarapodott: előbb megszületett fiuk, Ernőke, majd leányuk, a kis Irénke.

  A kis alföldi falu látszólag el volt dugva a világ elől. Az emberek itt élték a maguk kis életét, nem igazán törődtek azzal, hogy mi folyik odakint. De hiszen erről szól az élet: földesurak jönnek és mennek, egy királyt el lehet zavarni, egy nemzetet fel lehet darabolni, az embereket lehet háborúba vezetni, de az élet nem áll meg. Csak az ember számít, az ember, és a munka, mit végez. A földet meg kell művelni, hisz akkor ad táplálékot. A családról gondoskodni kell, a gyerekeket nevelni kell, nincs arra idő, hogy holmi hatalmaskodókkal, háborúskodókkal foglalkozzunk. De a hatalmaskodók majd foglalkoznak velünk. Ide, a pici, eldugott kis faluba is eljutott a hír, Németország bombázta Kassát!

  Aznap éjjel József nem aludt, csak forgolódott az ágyában. Nem lehet, még egyszer nem! Hát ezek semmiből nem tanulnak?! Elég volt, egyszer bőven elég volt! Nem akart ő harcolni akkor sem, nem akart ő mást, mint művelni a földjét, hisz semmi más nem számít. És akkor jönnek ezek a senkiházi, nyikhaj bugrisok, akik vezényelnek, irányítanak, puskát adnak a kezedbe, te ölsz vagy téged ölnek. Embert ölni isten ellen való vétek. Azt hitte, már elnyomta magában még az emlékét is a nagy háborúnak, és most újra előtört minden. Újra érezte a félelmet, amit odakint érzett a csatamezőn. A szíve úgy kalapált, azt hitte, megszakad, a fejében olyan erős volt a nyomás a fájdalomtól, amilyet még soha nem érzett. Az orrába belekúszott a füst és vér, a kifordult, megpörkölődött emberhús édeskés szaga. Ahogy kúszott az árokban, nem mert semerre nézni, hisz körös-körül halottak. Valamikori emberek, fiatalok, vidámak, erősek, barátok és ellenségek szétszakadt, felrobbant, lukacsossá lőtt, kihűlt maradványai. Eleinte alig tudta visszafojtani hányingerét, sokszor nem is sikerült neki. Hamarosan élő ronccsá vált, csak annyit tudott a világról, hogy erősen markolta a fegyverét, amikor enni kellett, automatikusan evett, amikor mennie kellett, a lábai maguktól indultak előre. Elmenekült innen, gondolatban otthon volt, a földjén sétált. Vajon ki gondozza most? Hazatér-e még?

  És most újra kezdődik. Ő már öreg még egy háborúhoz, ez igaz, és hálát adhat az úrnak, hogy nem született fia. De a vejét is el fogják vinni, egész megkedvelte már ezt az András gyereket, jó ember ez, tényleg szereti Mariskát, a gyerekeket. Mi lesz most velük? És mi lesz a többi fiatalemberrel? Őket is mészárszékre küldik! Az ő lelküket is megtörik, elpusztítják, és miért? Mi értelme ennek az egésznek?

  A falu lakói másnap gyűlést hívtak össze. Tanakodtak, hogy vajon most mitévők legyenek. Az öregek még tisztán emlékeztek a nagy háborúra, átélték azt, amit József, ők nagyon nem akartak ebben részt venni. De a fiatalok két táborra szakadtak. A hangosabbak éltették Hitlert, azt szajkózták, hogy most jött el az ideje, hogy igazságot kapjunk. A fiatal Kovács volt a leghangosabb köztük.

– Figyeljenek rám, kérem, mindenki figyeljen rám! – amint a terem elcsendesült, folytatta. – Értsék meg, ezek az események nekünk jól jönnek! Olyan híreket hallani Budapestről, hogy Hitler megígérte Horthynak, ha támogatjuk őket, visszakapjuk azokat a területeket, amiket elraboltak tőlünk! Hát nem értik?! Melléjük kell állnunk!

András, aki általában csendes, visszahúzódó szemlélő volt csak, most felállt.

– Ülj le, Pista! Hát nem látod, hova vezet mindez?

– Te mit akarsz, te hazaáruló!

– Nem vagyok hazaáruló, de nem is vagyok olyan elvakult, hogy ne venném észre, mi lesz, ha mi is belesodródunk a háborúba. Nem így fogunk igazságot kapni!

Erre többen is felugrottak a teremben, majdnem egymás torkának ugrottak, az öregek alig tudták lecsendesíteni a fiatal legényeket. József csak azon imádkozott magában, hogy ne érjen el ide az a háború. Sajnos, azonban a második világégést nem kerülhette el.

  Mariska napok óta nem aludt, mióta András megkapta a behívóját. Az ura jól tudta ezt, hallotta, hogy éjjelente kimegy az udvarba sírdogálni, nem akarja, hogy a gyerekek lássák. Az ő szíve is elszorult, mikor megjött a postás, de csak idő kérdése volt az egész, a faluból már több fiút elvittek. A zsidók meg menekültek. Szegények, ők még náluk is rosszabbul jártak. A faluban csak egy zsidó család élt, a helyi vegyesbolt tulajdonosa. Nem voltak ugyan nagy ellenségei a faluban, a a zsidótörvény óta elkezdtek  ferdén nézni rájuk az emberek, így menekülésre fogták a dolgot. Hallani mindenféle híreszteléseket, de lehet, annak a fele sem igaz. Mindenesetre szép számmal özönlöttek az országba zsidó menekültek, a törvény ellenére is nagyobb biztonságban érezték magukat itt, mint otthon. Persze, akinek volt esze, nem állt meg Magyarországon, próbált nyugatra jutni. Két nappal ezelőtt Andrást is megkereste az öreg boltos. Hajnalban, mikor az apósáékhoz ment, félrehívta a bolt mögé.

– Ide figyelj, te András! Beszélnem kell veled!

A férfi meglepődött, ugyan mi dolga lenne a boltossal, de bement vele az udvarba.

– Adjon isten!

– Nem köntörfalazok, nincs sok időnk. Hisz látod, milyen időket írunk. Nem maradhatunk itt, nem lennénk biztonságban. Hiába köt ide  minden, hiába él itt a családom már száz éve, el kell hagyjam az otthonom.

A férfi nagyon szomorú volt, és András meghallotta a félelmet a szavaiból.

– Mit tehetnék én?

– Sajnos, a faluban is sokan ellenünk fordultak. Láttad, múlt hónapban az ablakainkat is bedobálták, már nem merünk fényes nappal kijönni a házból. De te jó ember vagy, András fiam. Te vagy az egyetlen, akihez fordulhatok. – Azzal felvette a fal mellé támasztott kis táskát a földről. – Sajnos nem vihetünk el mindent magunkkal, ebbe a táskába tettem nagyon sok aranyat, ékszert, az ezüst étkészletet. Kérlek, rejtsd el ezt nekem!

– Rejtsem el?

– Igen. Jól ásd el valahova, vigyázz rá! Ha valaha visszajöhetünk ide, még szükség lehet rá. Esküdj, hogy megteszed!

– Esküszöm.

– Esküdj, hogy nem mondod el soha senkinek!

– Esküszöm.

Az öreg hálával ragadta meg a férfi kezét.

– Köszönöm, fiam, tudtam, hogy benned megbízhatok! Most menj, siess, rejtsd el a táskát, ne lássa senki! Az isten áldjon meg téged és a családodat!

Azzal kitessékelte Andrást az utcára, majd visszament a házba. András visszafordult hazafelé. A táskát egyenesen az istálló mögé vitte, ott elásta. Jó vastag földkupacot borított rá, majd végül a trágyakupacot is odahordta, amin a tyúkok kapirgáltak. Itt aztán csak nem találja meg senki! Igyekezett még el is felejteni, mi történt, még Mariskának sem említette. A boltos jól érezte a veszedelmet, másnap jöttek értük a csendőrök, de már csak az üres házat találták. Felforgatták az egész falut, de senki nem tudta, hova tűntek, mi lett velük. András megőrizte titkát.

  Eljött a nap, mikor be kellett vonulnia. Nem volt kibúvó, nem menekülhetett, el kellett hagynia a családját, a falut, fegyvert nyomtak a kezébe, hogy embert öljön. Este sírva búcsúzkodott Mariskától. Az asszony két karjával szorosan húzta magához, nem akarta elengedni.

– Nem mehetsz el! – zokogta. – Mi lesz velünk, mi lesz velem nélküled?!

– Nem tehetek mást. a nem megyek, előállítanak. Ha elszököm, dezertőr leszek, akár le is lőhetnek. Csitt! – vigasztalta.

– Mikor láthatlak újra? Mit mondok majd a gyerekeknek? Nem is fognak emlékezni rád! Irénke még olyan kicsi, és Ernőke…

– Ne sírj, kedves, csak tarts ki! Visszajövök hozzád, mindig visszajövök!

Reggel kisírt, vörös szemekkel nézték egymást, Mariska fogta Ernőke kezét, a kis Irénkét karjában tartotta. András felvette málhazsákját és elindult. Így fog emlékezni rájuk, szeretett kis családjára. Még az éjjel megesküdött, hogy soha nem fog ölni, nem lenne rá képes. Elmegy és megpróbál túlélni. Túl kell élnie, nincs más választás. Mariska nézte az urát, amint elballag, egyre távolodik tőle. Utána akart szaladni, de tudta, nincs értelme. És itt vannak a gyerekek is, akik nem értettek ugyan semmit, de megérezték, hogy valami rossz dolog történik, egyszerre csak, mintha minden ok nélkül, elkezdtek pityeregni. Az asszony bevitte őket a házba. Tudta, hogy az életük már soha nem lesz a régi.

  Forró nyári nap volt, éppen csak megkezdték az aratást. Nehéz munka volt, mivel nem maradtak fiatal emberek a faluban, az asszonyok végezték. Mariska is kint volt a földön, apja ragaszkodott hozzá, hogy még nem olyan öreg, hogy ne tudna dolgozni, de egyedül nem bírta volna. A gyerekek kint futkároztak a kalászok között, de legalább szem előtt voltak. A távolban egy alak közeledett biciklin. Mariska megállt egy pillanatra, a szíve összeszorult. Joli néni volt az, a postás anyja. Most ő kézbesítette a leveleket, mert a fiát is elvitték. Táviratot hozott. Mariska remegő kézzel nyitotta ki. Alig látta a szöveget, úgy zakatolt a szíve. Sikkantott egyet, majd elájult. Az öreg József szaladt a lányához, érezte már, hogy nagy a baj. Odaszólt unokájának:

– Eriggy, fiam, hozzál vizet anyádnak!

A kisfiú elszaladt. Joli néni köszönt, majd felült a biciklire és ment tovább. Ő is tudta jól, mi állt a táviratban.

  Mikor Mariska magához tért, először azt sem tudta, hol van, majd eszébe jutott minden. A távirat… Sajnálattal értesítjük, hogy… eltűnt… András eltűnt. Mi az, hogy eltűnt?! András nem tűnik el! Az nem lehet, hiszen megígérte neki, hogy hazatér! De aztán arra gondolt, hogy ha eltűnt, akkor nem halt meg. Akkor jó, hiszen él! Akkor haza fog jönni, hisz megígérte. Ezzel nyugtatta magát, de a napok teltek-múltak könyörtelenül, és András még mindig nem jött haza.

  András felébredt. Először nem tudta, hol van, de elég volt körülnéznie, és már tolultak is elő az emlékek. A hideg, a jég, majd’ lefagytak az ujjai. A folyamatos menetelés, mikor már a lábait sem érezte, és legszívesebben csak lefeküdt volna meghalni. Nem, nem halhat meg, szedte össze magát, haza kell mennie! És ment tovább. Társait, akikkel együtt menetelt, lassan megismerte. A nagyhangú Vass Jankó, Debrecenből érkezett, alig volt még huszonegy. Sokat mesélt a menyasszonyáról, Piroskáról, aki várja odahaza. De nagyon forrófejű volt ám, nehezen tűrte a katonaéletet, a parancsokat, kapott is verést eleget. Szó, ami szó, Andrásnak is vágyott inkább otthon lenni minden porcikája  békében, melegben. Aztán itt volt a kis nyamvadt, beteges, de jó lelkű Zoltay, valami régi grófi családból. Gyenge volt, a szél is majd’ elfújta, nem való ez katonának, de kellett az ágyútöltelék, tudta ezt már András nagyon jól. Ezt a háborút már akkor elvesztették, amikor elkezdődött, máig sem értette, mit keres itt. Ott volt még Kiss tizedes, pesti ember, jól szolgált, hamarosan őrmester lesz belőle. Vagy a lányos képű Csányi, a nagydarab Medve, a csendes, de erős Pesti Jóska. A faluból senki nem került ide, még az öccsét is máshova vezényelték.

Az öccséről eszébe jutott a családja. Apja mogorva, büszke ember. Édesanyja, akire már alig emlékezett, meghalt az újszülött kishúgával pestisben, mikor ő még csak öt éves volt. Az apja újranősült, de mostohaanyja nem szerette őt. Nem bántotta különösképpen, de nem volt vele olyan kedves, mint az édesanyja, nem volt már kihez odabújnia. Az öccse, Józsi, ugyan csak féltestvére, de ő mindig szerette. És persze, eszébe jutott szerelme és gyermekei. Vajon mi lehet velük? Remélte, hogy otthon minden rendben van, nem érte el őket a frontvonal. Távol vannak már, a havas Kárpátok mélyén, ide elég kevéske hír jut el, az is csak későn. Azt mondják, nem is kell tudniuk mást, csak menni előre. Eddig még megúszta, csak menetelt előre, szorította a fegyverét, de nem kellett ölnie. Ha lőtt is, igyekezett csak azért lőni, nehogy letartóztassák és kivégezzék parancsmegtagadásért. Amúgy meg igyekezett meghúzni magát, ne legyen szem előtt. Haza akart menni.

  Azon az éjjelen nem volt szerencséjük. Nem tudni, mi történt, talán nem is érdekes már, tény, hogy egy orosz hadosztály körülzárta őket, és csak szerencséjüknek köszönhették, hogy nem mészárolták le őket. Azóta a hadifogolytáborban csücsültek. Itt sem volt kevésbé hideg, ráadásul mozgásterük sem nagyon volt, sorra fagytak meg a foglyok. Éheztek is, a ruszkik csak röhögtek rajtuk, de látszott, hogy tartanak tőlük, nem nagyon mentek a közelükbe. Eszük ágában sem volt segíteni rajtuk, jól tartani őket. De legalább nem kellett ölnie. Még jól is jött, hogy egy szűk cellában nyomorogtak, melegítették egymást. Ennek ellenére lélekölő volt csak ott ülni és várni (mire?), látni, ahogy egymás után fagynak meg a társaik. Akikkel menetelés közben megismerkedett, messze kerültek tőle. Talán meghaltak, talán egy másik cellában vártak. Nem akart már ismerkedni, csak túl akarta élni. Kényszerítette magát, hogy Mariskára és a gyerekekre gondoljon. A falura, a kocsmára, a meleg nyarakra.

  Mariska hirtelen felriadt álmából. Nem tudta, mi ébresztette fel, mintha hallott volna valamit, de nem volt benne biztos. Halk nyöszörgés. Mi lehet ez? Hiszen már vége a háborúnak! Azt mondták, befejezték. Több százezer halott mindenfelé. Az ura megmondta, ennek nem lesz jó vége! Az ura… aki eltűnt, nem jött többé haza. Megint hallotta a halk nyöszörgést. Kikelt hát az ágyból. A kis Ernőke nyöszörgött, dobálta magát a takaró alatt. Odament hozzá, látta, hogy csurom vizes a kisfiú arca, megsimította homlokát, sütött a láztól. Nagyon megijedt. Vizes borogatásokkal próbálta lenyomni a lázát, hasztalan. Hajnalban felkeltette apósát, küldjön orvosért.

– Ne nyaggass, lányom! Tudod, hogy nincs orvos a faluban! Aki volt, az elesett.

– Kérem, segítsen! Mit csináljak? Nem megy le a láza!

Az öreg kikászálódott, öltözködni kezdett. A felesége is fent volt már.

– Melegíts vizet, lányom, jól mosdasd le! Cseréld át az ágyneműt is, a kis Irénként pedig nem engedd a közelébe! Te pedig menj át Poroszlóra, ott az öreg Jánosi doktor, hozd át ide!

Mariska szaladt vizet melegíteni, közben bőszen imádkozott. Az orvos megvizsgálta, de nem mondott semmi biztatót.

– Torokgyík lesz ez, lányom. Sajnálom, de nem tudok segíteni! Az összes penicillinem elfogyott, de még a környéki patikákban sem beszerezhető. A háború utóhatása ez.

Mariska azt hitte, menten összeomlik.

– Próbálja a lázat lent tartani, és talán a szervezet új erőre kap! De erre elég kicsi az esély. Készüljön fel a legrosszabbra! A kislányt tartsák távol, nehogy ő is elkapja.

Azzal az orvos távozott. Az asszony annyit sírt már, nem maradt több könnye. Gépiesen tette a dolgát. Irénkét elvitte az édesanyjához, ő maga meg el sem mozdult a kis Ernőke mellől. De nem tudott rajta segíteni. Kevesen voltak a faluba, minden család elvesztett egy fiút, egy apát, egy testvért, már szinte rezignáltan fogadták, hogy a halál elragadta ezt a kisfiút.

  A háború után újjáépítésről beszéltek, de az emberek nagy részének semmihez nem volt ereje. A világ megrendült, mindenhol halál volt és pusztulás, valahogy nehéz volt elhinni, hogy most majd minden újra szép lesz. De a földet újra gondozni kellett, felásni, télire előkészíteni, a kukoricát betakarítani, a téli takarmányt az állatoknak begyűjteni. Falusi ember nem ér rá a világ bajával foglalkozni. Már két éve véget ért a háború, de még mindig voltak forrongások, összetört emberek, feldúlt életek. A kis falu élte tovább a mindennapi életét, próbált visszarázódni a helyes kerékvágásba.

  András már szinte nem is hitte, hogy ez megtörténhet. A ruszkik végre engedtek. Felpakolták őket a vagonokra, indulnak hazafelé! Voltak, akik nem akartak menni, féltek a vagonoktól. Azt mondták, ilyenekkel vitték a zsidókat is a haláltáborokba, mi van, ha… de ő csak arra koncentrált, hogy hazamehet végre. A vonaton is zsúfoltan voltak, ki ült a földön, ki elfeküdt, kevesen álltak. Sokan közülük vagy megfagytak a hideg télben vagy éhen haltak a nagyon kevés és nagyon rossz koszttól, amit kaptak, olyan is volt, akik valami fertőzésbe haltak bele. Hosszú volt a vonatút, nagyon kényelmetlen, már-már fájdalmas is, de minden egyes méternek örült, amely nyugatra vitte őt. A vonat csak egy helyen állt meg, nagy sokára. Kinyitották az ajtókat, beáradt a napfény, András hirtelen a szeme elé kapta a kezét, nehogy megvakuljon. Leterelték őket a vonatról.

  Nem tudta, hova érkezett, mihez kezd most, hogyan fog hazajutni. De hirtelen magyar beszélgetés-foszlányok ütötték meg a fülét, ahogy körülnézett a romos pályaudvaron, megpillantott egy táblát, Keleti Pályaudvar. Hát hazaért! Budapesten van. Még soha nem járt Budapesten azelőtt.

  Még továbbra is terelgették őket, mint a birkákat, valamiféle fogadóbizottság várta őket. Sok fogolytársának rokonai is eljöttek, ők valószínűleg a fővárosban élnek. Egy ezredes beszédet is mondott, de András nem tudott odafigyelni, úgy zúgott a feje. Tömeg volt, hangzavar, meleg napsütés, romos épület. A háború még itt ült a nyakukon, holott azt mondták, már két éve véget ért. Talán soha nem tudják eltűntetni a pusztítás, a gyilkolás nyomait a falakból, utcákról, az emberek lelkéből. András testileg-lelkileg össze volt törve, hirtelen százévesnek érezte magát. Amit ott állt, ki tudja, mire várt, megfogadta magában, hogy soha többé nem fog emlékezni a háborúra, a fogságra, soha senkinek nem fog beszélni róla.

  Hamarosan sorba állították őket, bekérték a nevüket, hogy honnan jöttek, adtak nekik egy igazolást, majd útjukra engedték őket. Mehet, ki merre lát. Erre várt csak, már indult is, hogy megérdeklődje, honnan és mikor megy vonat Poroszlóra. Onnan gyalog is haza tud menni, ha már nem jár a busz. Az igazolással el tudott utazni hazáig, de ételt-italt nem kapott. Szinte félholt volt, mire végre benyitott a kocsma ajtaján.

  Bent ültek egy páran, halkan beszélgettek. Nem nézett semerre, azt látta, hogy az apja áll a söntésben. Mikor az öreg is észrevette, elejtette a korsót, amit a kezében tartott. Ebben a pillanatban nyílt a hátsó ajtó, és Mariska jött be rajta. Meglátta az embert az ajtóban, megdobbant a szíve, de nem mert hinni a szemének, azt hitte, kísértetet lát. András sovány volt, szakadt ruhákban, piszkosan, fáradtan, nagy szakállal, ápolatlan hajjal, lépni alig tudott, de elindult felesége felé. Mire odaért hozzá, szinte beleájult a karjaiba, az asszony vitte hátra, fektette le a szobába. Örömében sírva vetkőztette, mosdatta, csókolta. András fáradtan kinyitotta a szemét. Annyi mindent kellett volna megbeszélniük, hogy csak nézték egymást szótlanul.

  Befutott a kis Irénke a szobába, megilletődve nézte az embert az ágyon, nagyapja azt mondta neki, megjött az apja. Nem tudta, ki az az apja, hol volt és miért jött meg. Nem találta valami szépnek, és elég büdös is volt. Az anyja és a nagyapja mégis alig győzték körülugrálni. Egyszer csak az ember észrevette őt, amint meghúzódott a sarokban.

– Irénkém, drágám, gyere ide! – szólt hozzá.

Irénke megijedt, nemigen akaródzott neki odamenni, anyja is hiába bátorította. Inkább kiszaladt az udvarra.

– Mekkora lett ez a lány! Éppolyan szép, mint te vagy, Mariskám! De hol van Ernőke?

Mariskának összeszorult a szíve. Könnyes szemmel mesélt a betegségről.

  András hamarosan felépült, visszatért az ereje, be-besegített a kocsmában. Hamarosan bővült a család: minden fájdalom és veszteség ellenére a szerelmük elég erős volt, megszületett a kis Bandika.

  Egyik hajnalban, mikor kisétált a temetőbe, ismerős arcot pillantott meg a sírok között. Öreg ember volt, feltűnően bujkált, nem akarta, hogy észrevegyék. De odament Andráshoz, egyenesen megszólította.

– Adjon isten! – a zsidó boltos volt az.

– Adjon isten kendnek is, bátyámuram! Mi járatban?

– András fiam, a táskámért jöttem. Megvan-e még?

– Tudja, nemrégen értem haza. Nem tudok róla. Hogy van a családja?

– A feleségem és a kisebbik lányom meghalt. Begyűjtötték őket az utcáról, éppen Rijeka felé tartottunk…

– Sajnálom.

– Fiam, kérlek, gyere el holnap is, így hajnalban, és hozd el a táskát!

– Nem tudom, hogy megvan-e még…

– Ne feledd, megígérted! Ha megszegted az ígéreted, nagyon megbánod ám! – kiáltotta mérgesen az öreg, majd elviharzott.

  András nem volt egy ijedős ember, és mindig is állta a szavát, hát hazament, megkereste a helyet, ahol elrejtette a táskát, majd kiásta azt. Másnap hajnalban hiánytalanul visszaadta a zsidó minden kincsét, aki szó nélkül sarkon fordult.

  Hiába hitték azt, hogy most már minden rendbe jön, a népek nem nyugodtak. A hatalmaskodók mind többet és többet akartak, az irigyek nem nyughattak, mondvacsinált indokokkal elvették, amit akartak. Elzavarták a nemeseket, megfosztották őket vagyonuktól, címüktől, otthonuktól. Vérszemet kaptak, azzal érveltek, hogy minden ember egyenlő, miért van hát egyik embernek több pénze, míg a másik éhezik. Csak éppen azt felejtették el megemlíteni, hogy ők, akik szegény nincstelenek, bizony dolgozni azt nem akarnak, csak elvenni, megszerezni, más munkája gyümölcsét élvezni. Szépen, lassan elvettek mindent.

  József és Erzsók elvesztette a földjét, mint annyi más család a faluban, szerte az országban. Azt mondták nekik, hogy bekerül minden a közösbe, és most majd milyen jó lesz nekik, hogy a nagy közösségért dolgozhatnak együtt, mindent elosztanak, senkinek sem kell majd nélkülöznie. József nem egészen értette az egészet, az ő családjának eddig sem kellett nélkülöznie, azért dolgozott egész életében a földjén, hogy eltartsa a családját. Nagy birtok volt, egyedül nem is bírták, minden évben napszámosok dolgoztak náluk, akiket tisztességesen megfizetett, így azok családjainak sem kellett soha nélkülöznie. Hiszen így működik az élet! Megműveljük a földet, hogy az tápláljon minket. Bezzeg a közösben aztán az embereknek nemigen tetszett, hogy dolgozni kell, aki napszámot vállalt, filléreket kapott.

  Kis falu volt ez, nemigen volt itt gazdagság. A földeket már elvették, a zsidó boltos vegyesboltjából közért lett, nem maradt más, mint a kocsma. Így aztán az akarnokok a kocsmáros felé fordultak, őt nevezték ki a nép ellenségének. Mariska megint várandós volt, hamarosan megszületett az újabb fiú, Emilke, aki átokrossz gyerekként vonult be a család történelmébe, sokszor tett rossz fát a tűzre.

  Irénke alig tudta elvégezni az elemit, folyton zaklatták, kirakták az iskolából, de András minden alkalommal szelíden, de határozottan védte családját. Meg is volt ennek az ára: a csendőrök sorozatosan elvitték mondvacsinált okokkal, néhány napig zárva tartották, kínozták, megverték, majd elengedték. De ő kitartott. Egy napon a lánya sírva ment haza az iskolából, mert a többi gyerek egyszerűen elvette a biciklijét. Olyan dolgokat vágtak a fejéhez, amiből ő nem sokat értett. András újfent ment a tanácsházára. Este két csendőr tért be a kocsmába, egyenesen Mariskához mentek.

– Mariska néni, ne tessen félni, segíteni szeretnénk!

– És ugyan miben kellene nekem a segítség?

– Tudja, András bácsi ma bejött a tanácsházára. Parancsunk van, hogy holnap reggel eljöjjünk és bevigyük. Tessen jól elrejteni, hogy ne találhassuk meg!

Mariska hálásan nézett a csendőrökre. Két fiatal legény. Jó emberek ezek, gondolta magába, és ment is, hogy beszéljen az urával. Aki aztán másnap korán ébredt, kézen fogta a lányát, elindult vele egyenesen a fővárosba. Nem lévén ismeretségük, végül otthagyta Irént, aki egy szállodába került szobalánynak. Rendes, dolgos leány volt, gondosan beosztotta a keresetét, még a szüleinek is tudott belőle hazaküldeni. Hamarosan beiratkozott esti iskolába, kereskedelmet tanult.

  András újabb őrültségre ért haza: a “nép” elvette tőlük a kocsmát. A kocsmát, ami már oly régóta a családjáé volt, egyetlen megélhetési forrásuk. Elvették mindenüket, a családját kipenderítették az utcára, az épületbe cigányokat költözettek. Mivel nem tudtak hova menni, Mariska szüleihez költöztek. Szegény Erzsók asszony nem  bírta sokáig, bánatában megszakadt a szíve, majd öt év múlva József is követte őt. András mostohaanyja sem élt sokáig.

  De a szerelem nem hal meg, Mariska hamarosan újra áldott állapotban találta magát. Nem akarta már, öregnek érezte magát egy újabb gyerekhez, meg is tett mindent, hogy elveszejtse. Hideg vízben ült, szekrényről ugrált le, de a kis poronty erősebben kötődött az élethez, hamarosan megszületett a kis Évike. Édesanyja soha nem tudta megbocsátani magának, hogy el akarta veszejteni, ezek után még a széltől is óvta. Közben a kis Bandi is elvégezte az elemit, neki is szakmát kellett találni, kézen fogta hát András, elindult vele, míg végül egészen Vitnyédig mentek. Bandi jó tanuló volt, sikeresen haladt egyre feljebb a ranglétrán, a tejipar berekin belül.

  Irén időközben megismerkedett egy jóvágású fiatalemberrel, férjhez ment, és Érdre költöztek egy idős, gyermektelen házaspárhoz albérletbe. A kis Emilke egyre több csínytevésbe keveredett, szegény Mariska néha jól megverte, hátha kiveri belőle a rosszra való hajlamot, mint például akkor is, mikor egy nap bálba ment, és betegen jött haza, hányt, fájt a hasa, felegyenesedni nem tudott, gondolta, a komisz kölyök biztosan jól berúgott. A szomszédasszony, Terike szólt neki, hogy hívja már a mentőket, ez a gyerek nagyon beteg. Csak beadta a derekát, és milyen jól tette! Emilnek vakbélgyulladása volt, ha kicsit később ér be a kórházba, tán nem is tudják megmenteni.

  Telt-múlt az idő, András nemigen tudott munkát találni a környéken, így aztán nyakába kapta a lábát, meg sem állt a fővárosig. Ott a tejiparban tudott elhelyezkedni, munkásszállón lakott, csak hétvégre tudott hazautazni a családjához. Mariska sokat betegeskedett, még kórházba is be kellett feküdnie. Az orvosok azt mondták, daganat van a méhében, jó nagy, bár nem tűnik rosszindulatúnak. De, ugye, az orvosok sem tudnak mindent! Hamarosan még egy kislánynak adott életet. Marika későn jött, de édesanyja nagy támasza volt. Igazi elven, tűzről pattant kis lány. De Mariska azt mondta, most már elég, igazán nem kell neki több gyerek. Hiszen a nagyobbik lánya is mindjárt megszül, ki hallott még ilyet, egyszerre születik a lánya és az unokája!

  Az élet nem áll meg. Hamarosan Emilt vezette kézen fogva az édesapja, hogy iskolát találjon neki. Emil Székesfehérvárra került. Ott az édesapja elbúcsúzott tőle:

– Na, fiam, becsüld meg magad! A szerszámkészítés jó mesterség, meglásd! Csak tanulj rendesen, rossz szót ne halljak rólad!

Azzal András elindult hazafelé, a fia pedig maradt egyedül, idegenben. De Emil jó fiú volt, szorgalmasan tanult, becsületes gyerek volt, leérettségizett, majd ment az apja után Pestre, a tejiparhoz. Sokat dolgozott, de gyorsan tanult, okos volt, becsületes, voltak mindig, akiknek az útjában állt, de alapvetően szerették az emberek. Árukísérőként az egyik kis csepeli boltban találkozott egy fiatal eladólánnyal, Marival. Hazavitte bemutatni a szüleihez.

  Mariska és András nyugodtan élték öreg napjaikat. A két kisebb lányukat már nem kellett olyan messzire vinni, ők Egerben érettségiztek. A világuk továbbra is forrásban volt, az oroszok valahogy itt felejtődtek a háború után, nem olyan világ volt ez már, amiben ők élni akartak. De örömük is akadt bőven: a gyerekeik a nehéz kezdés ellenére sikeresen éltek, sorban jöttek az unokák: Irén két fia, Lajos és Laci után Bandi fia is megszületett, Norbert. Aztán Emil majd’ kiugrott a bőréből, mikor karjában fogta pici lányát, Timikét, szinte ki sem engedte a kezéből. A második gyerek Bandiéknál szintén lány lett, Barbara, majd Emil fia következett, Tomika. Évánál két lány, Edina és Kriszti, míg Máriánál Andi és Robi következett.

András és Mariska a nyári konyha előtt ültek a két öreg széken, nézték, ahogy nyugat felé lemegy a nap. Nem kellett már sehova sietniük, a gyerekek ugyan messze éltek, de időről időre hazalátogattak. A jószágokat elrendezték, András bort ivott vacsora után, Mariska már csak megszokásból pörölt vele. Nézte, nézte a férfit, akit még mindig nagyon szeretett, megrohanták az emlékek. Tudta, hogy a világ már soha nem lesz a régi.

  Tizenkilenc éves voltam, mikor külön háztartásba költöztem. Még nem teljesen külön, lógott az a köldökzsinór, egy telken laktunk, de én külön házban. Már dolgoztam rendesen, estin végeztem a főiskolát. A külön lakásba külön bútor is kellett, így megkaptam egy régi konyhabútor asztalát és a két hokedlit hozzá. Sajnos, a szekrény és a láda nem fért be, így azokat nem. A mai napig ez az asztalom és a székeim, de már egy ideje tervezem, hogy új székeket veszek, hiszen azért a hokedlin nem esik olyan kényelmes ülés, mint egy háttámlás széken. Legutóbb, mikor jött apukám, örömmel hozott nekem két széket.

– Nézd csak, mit hoztam! – újságolta örömmel. – Emlékszel ezekre? Mindig otthon álltak a mamáéknál.

– Igen, tényleg, emlékszem ezekre a székekre!

– Még a nagyapám csinálta őket, a mama apukája, jó régiek, de nézd, ezek még székek! – mondta, majd jól megnyomorgatta őket. – Ezek aztán tartósak, ezek még fából készültek! Itt hátul ugyan foltos, valami festék rácsoroghatott, kint álltak a garázsban, de majd letakarítod.

– Tök jó, köszönöm!

– Na, tetszik? Jó lesz, ugye? Mondtad, hogy széket akarsz, ezek azért mégiscsak jobbak, mint a hokedlik, nem?

– De, nagyon szuper! Kényelmes is, nagyon jó lesz ez nekünk!

Tényleg örültem nekik. Nagyon szép székek. Látszik rajtuk, hogy szeretettel készültek, az ülőlapjuk pedig fényesre van már koptatva. Ahogy kezemmel végigsimítottam rajtuk, ujjaim alatt megelevenedett több évtized történelme. Mennyi mindent tudnak ezek a székek! Valakik talán azt mondanák rájuk, hogy ócska, öreg kacatok, de én tudom, hogy a csodát kaptam ajándékba!

szek2

 

 

Advertisements

9 hozzászólás

Kategória: érdekességek, család, Mi jó történt ma veled?

9 responses to “székek

  1. Kedves és megható történet! Jó hogy hozzád kerültek ezek a székek és hogy tudod a történetüket. Te pedig tovább adhatod a következő generációnak. 🙂

    • Emil

      Köszönöm, hogy részese lehetek ennek az igaz történetnek. Az egyik fiú.

    • Én köszönöm, apukám! 🙂

      • B. Eleonóra

        Én hivatalosan nem tartozom a családhoz, de a történet ( amit, már jórészt ismertem) és a stílus magával ragadott. A frappáns befejezés
        olvasása közben nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Timi ez nagyon
        szép volt!!! Az írást ne hagyd abba!
        Nóra

  2. Köszönöm, Nóra!

  3. Barbara

    Másodszorra is elsírtam magam!Köszi Timi!!!!! 🙂

  4. OOOH, igazán nagyon jól megírtad családod történtetét!! Én is jól megkönnyezem most!! Vigyázz azokra a székekre nagyon!!
    🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s