Miért beszélünk?

Anno, valamikor az emberek hordákban éltek – legalábbis ezt mondják. Nagy csoportokban, ahol mindenkinek megvolt a maga feladata, együtt dolgoztak a közösségért, mindenkinek ugyanúgy fontos volt a másik, mint saját maga, hiszen ha egy láncszem kiesik, akkor már megbolydul a csoport, felborul a rend. A beszéd maga hangjelzésekből fejlődött ki, melynek elsődleges célja a kommunikáció, egymás megértése volt. Egymás megértése? Hiszen akkor is értjük egymást, ha kellőképpen egymásra hangolódunk, és egy pillantás, egy mosoly, egy szemvillanás többet mond ezer szónál. Bizonyára mindenki érezte már, hogy felrémlett előtte valaki képe, erősen gondolt rá, és az a másik „véletlenül” épp telefonált, levelet írt, megjelent vagy csak dobott egy füstjelet.

De akkor mégis miért beszélünk, ha beszéd nélkül is értenénk egymást? Értenénk, ha a Világ nem száguldana körülöttünk, ha elfogadnánk, hogy mi is a Világmindenség része vagyunk, ha minden, ami alap, minden, ami lényeg, teljesen egyértelmű lenne, és nem képzelnénk magunkat Istennél is hatalmasabbnak – akkor talán értenénk is a másikat, akár szavak nélkül is, ugyanúgy értenénk, mint a Természet szavát.

Az ember társas lény. Ma mégis azt sulykolják a fejünkbe, hogy ne törődj semmivel és senkivel, csak magaddal, csak TE számítasz, csak TE vagy, TE mindent megtehetsz. Akkor mégis miért beszélünk? Hiszen sokszor csak mondunk valamit, nagyon sok esetben elbeszélünk egymás mellett, meg sem halljuk a másikat, csak mondjuk a magunkét. A szavak kipattannak, elszállnak, sokszor sebeznek, akkor is, ha nem úgy akarjuk, nem úgy gondoljuk, nem úgy mondjuk, ő mégis úgy érti. Van mondanivalónk, fontos(nak vélt) gondolatunk, amit ki szeretnénk fejezni, de senki nem kíváncsi rá. Olvasok fórumokat, blogokat (az internet virtuális „beszéd”, kényesebb terület is, mint a normál, emberi beszéd, hiszen nincsenek hangsúlyok, gesztikulációk), érdekes témákat, beszélgetéseket, kérdéseket találok, beindulnak a kerekek az agyamban, belelkesülök, és mondanám a véleményem – és süket fülekre találok. Olyan csoportban is, ahova már régóta járok, olyanokkal beszélve is, akik már régóta ismernek. És végül is igaz: EZ az én véleményem, EZEK az én gondolataim, nekem fontosak, nekem igazak, közel sem biztos, hogy másoknak is, miért is akarnának meghallgatni engem, hiszen amúgy is tele a fejük, nem fér már be oda újabb információ, pláne, ami esetleg szöges ellentétben áll az övékkel! Vagyis miért a késztetés, hogy mondjam, hogy beszéljek? Miért a késztetés, hogy meggyőzzek másokat, EZT én tudom, én értek hozzá, hallgassatok meg, akár még tanulhattok is?! Az emberek beszélnek, de nem beszélgetnek. Így van, nem KELL beszélni, nem KELL elmondani a véleményünket, hiszen arra senki nem kíváncsi. Meghallgatni már nincs idő, nincs igény; a másik végighallgatása, ismeretei tiszteletben tartása, az értékes, tanulságos, előrébb vivő beszélgetés ma már luxuscikk. Sorvadunk és rohanunk és nem gondolkozunk, csak élünk a saját, begubózott világunkban. Ezért is blogolunk: ez a mi helyünk, itt elmondjuk a mi gondolatunk, és ha valaki hozzászólása, gondolata nem tetszik, akkor töröljük és kész. És akkor csak az jut el hozzánk, ami nekünk jó, a rossz dolgokat kívül hagyjuk. És észre sem vesszük, hogy egyedül vagyunk.

Én szeretek egyedül lenni, nem tudok alkalmazkodni, vagy legalábbis még nem találtam meg azokat az embereket, akikhez én is annyit alkalmazkodom, mint ők hozzám. Persze, jönnek-mennek emberek, csoportok, barátok, kevésbé barátok, de végül is csak egyedül vagyok. Ez jó is így nekem, még ha néha érzem is, hogy jó lenne, ha lenne itt valaki más is, akivel lehet beszélgetni, de mivel a beszélgetés nem megy, mindig belátom, hogy jó nekem egyedül. Egyedül, de nem magányosan: a mai hiányos vagy sok esetben nem megfelelő kommunikáció egyre inkább magányossá, elszigeteltté tesz.

A beszélgetés művészet, amit tanulni kell(ene), de ma már ez nem megy: ha köszönök a boltban, a postán, az orvosi rendelőben, az utcán, hibbantnak néznek; ha megkérdezem a pénztárost, hogy milyen napja van, csak morognak rám, miért tartom fel a sort; igaz, ha a nénike hozzám beszél a buszon, én is megdöbbenek, és csak halkan válaszolok, nehogy megnézzenek. 😦 Van, akinek nagyon sok a közölnivalója (a legtöbb embernek), és egyszerűen mondja, mondja a magáét, ha kell, ha nem. Észre sem veszi, hogy a másik felet ez nem érdekli vagy egyszerűen csak zavarja, vagy akár beszélgetne is, de a szólavinába nincs beleszólás.

De akkor mégis miért beszélünk? Hogy kommunikáljunk, kapcsolódjunk másokhoz, hogy valakinek érezzük magunkat. Mert sokszor nagyon nehéz, akár félelmetes is, hogy csak magunk legyünk, a bennünk élő csendet hallgassuk. Pedig ez ma különösen fontos lenne, annyi zajforrás vesz körbe minket, a napi szintű stressz és fáradtság egyik legnagyobb okozója a zaj. Van, amit ki kell mondani, ez tény. Ki kell állni az igazságért, a becsületért, a sérelmek mellett nem szabad szótlanul elmenni (persze, legfontosabb a HOGYAN, hisz nem mindegy, miként is mondjuk azt, amit mondunk!). Ki kell mondanunk a szeretetünk is, botorság lenne elhallgatni! 🙂 De nem szabad mindenáron beszélnünk és beszélnünk! Nem KELL mindig elmondani a véleményünket, nem KELL mindig közölnünk valamit, csak azért, hogy beszéljünk, örüljünk, ha csak csendben lehetünk! Nem kell minden fórumba, blogba feltétlenül írnunk valamit, csak, hogy ne maradjunk láthatatlanok, mert egyáltalán nem biztos, hogy meg is hallanak. Ha valamit mondunk, akkor annak legyen súlya, az legyen pontos és fontos, és legfőképpen úgy fogalmazzunk, hogy azzal ne sértsünk meg másokat! Ja, és persze, mindig hallgasd meg a másikat, mert lehet, hogy fontos vagy hasznos dolgot mond, vagy egyszerűen csak szüksége van arra, hogy elmondhassa, amit akar! Cserébe aztán ő is meghallgat téged. 🙂

Advertisements

2 hozzászólás

Kategória: tépelődések

2 responses to “Miért beszélünk?

  1. Lindi

    Tudod, én már régóta megtanultam hallgatni, és jó ez így. Sokáig úgy éreztem, hogy ez nem normális, hogy csak úgy, egyszer csak nem beszéltem annyit, aztán már még annyit sem. Változik az ember, és amint erre rádöbben, hogy semmi kórosról nincs szó, semmiféle befelé fordulásról, csak pusztán változásról, akkor az ezt eltudja fogadni. És olykor, tényleg, szavak nélkül is értek…

    • Igen, ez nem kóros. Lehet, egyszerűen csak felnövünk… 🙂
      Nem tudom, hiányzik ám a régi fórum-hangulat például, de tényleg úgy van, hogy sokszor csak azért mondunk valamit, hogy ott legyünk, pedig felesleges. Ha valami fontos, azt el kell mondani, és azt úgyis meghallják (akik hallanak), amúgy meg nincs értelme mindig csak beszélni. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s