közlekedési szösszenetek

Mostanában sokat utazgattam, gondoltam egyben írom le az elmélkedéseimet…

Vonaton:

Tegnap vonattal utaztunk be Pestre. Gyerekkoromban nem voltam vonatos lány, tőlünk a vasútállomás kicsit kiesett, a busz közelebb volt, ha menni kellett, mindig csak busszal mentünk. (Bár, állítólag, mikor 1-3 éves voltam, vonatoztunk mamáékhoz, később aztán apám letette a jogsit, majd vett egy zsigulit.) Mindenesetre, nem igazán volt vonatozós tapasztalatom, nem is szerettem a vonatokat, inkább kicsit féltem tőlük. Aztán, mikor leköltöztünk Tbányára, kezdődött a vonatos korszak, jó 1,5 éven keresztül háromnegyed órát ültünk a vonaton reggel, este, minden nap. Igen, a régi, kék vagonokban, amik csak úgy bűzlöttek, koszlottak. Igazából, hozzászoktam, túl sok bajom nem volt a vonatokkal: az, hogy az ablakok üvegeibe szavakat (vagy inkább csak betűket) véstek, a műbőr ülést felhasogatták, festék-sprayvel összefújták a vonatot kívül-belül, minden létező helyet teleszemeteltek, a wc-ket összekenték, a végterméküket benne hagyták, a wc-papírt letekerték, nos, ez mind nem a MÁV hibája, nem a takarítás hiánya. Tény, hogy nemigen takarították a vonatokat, mert azért a kosz néhol az ülésekre volt ragadva, de mivel mindig tele voltak a kocsik, az emberek feneke csak le-letörölgette az ülést. Az is igaz, hogy a fűtésrendszer néha elromlott, az még nem volt baj, ha télen nem volt fűtés, hiszen az ember amúgy is felöltözve szállt vonatra, azt ki lehetett bírni, még jobb is volt, ha nem fűtötték fel a kocsit, hisz onnan leszállva aztán majd’ megvett az Isten hidege; az már kellemetlenebb volt, mikor nyáron ezerrel ontotta a hőséget, mert nem lehetett kikapcsolni. Ehhez képest, most a veszteséges MÁV kicsit összekapta magát, mert szép, új vonatokat vásárolt. Persze, már anno is voltak IC-kocsik, amik tiszták, rendesek, kényelmesek, légkondisok (utálom a légkondit, én inkább az ablakot húznám le, sajnos azt már nem lehet), de az IC nem áll meg minden bokorban, hosszú távra jó ugyan, mert gyors, viszont külön kell fizetned a helyért is. Na, de most itt vannak az új vonatok! Szépek, tiszták, kényelmesek, nem műbőr üléshuzattal, nagy helyekkel (sokan szidják – mert olyan nem lehet, hogy ne szidjanak valamit vagy valakit -, hisz kevés az ülőhely benne), vannak külön helyek bicikliseknek is, tiszta, nagy wc-k, komolyan örülök neki, büszke vagyok arra, hogy a MÁV ezeket meg tudta venni (még ha ezekhez a “nyugati” színvonalú vonatokhoz a vasúti utazás árát is “nyugatira” emelték!), ezeken már kész öröm az utazgatás. És akkor mennyire ledöbbentem, mikor tegnap azt láttam, már itt is elkezdték összevésni az ülések közötti kis asztalkát, eldobálják a papírzsebkendőt, teleszotyizzák az üléseket és környéküket! Komolyan el vagyok keseredve, hogy hol is van azoknak az értékítélete, mit is hoznak otthonról, akik ezt csinálják?! És vajon a minden kocsiban fent lévő kis biztonsági kamerák miért nem látták ezt? Vagy, ha mégis látták, akkor vajon megkapta a méltó büntetését az illető? (Szerintem, minimum egy kéztörés járna neki, de változatos kínzásokkal tudnám illetni, aki ilyet csinál!)  Ahonnan én megyek be a Déliig, minden állomást és megállót felújított a MÁV. Ha mást nem, legalább az épületet kifestette, kitakarította (mint pl nálunk), de sok helyen új járókövet raktak le, új korlátokat, új esővédő tetőket, új üléseket, új táblákat, egy az egyben új, tiszta megállókat csináltak, mikor is?, kb egy-két éve. És ma már az összes üveglap, összes tábla betörve, nincs olyan falfelület, ami nem lenne obszcén módon befestve, nincs olyan járdarész, ami nem lenne tele szeméttel (persze, nincs olyan kuka, ami nem lenne letörve), nincs olyan (elsősorban mozgáskorlátozottaknak készült) lift, ami még működne. Miért nem lehet egyszerűen örülni a pozitív változásnak, megbecsülni a másét, és örömmel használni, nem tönkretenni? Oké, tudom, ez csak költői kérdés… de tudnám ám még kanyarintani a gondolataimat! 😦 Ja, és volt szerencsém különböző nyugati városokban is utazgatni, tudom, hogy a festékezés, szemetelés, üvegtörés ott is divat! Nem tudom, miért kell minden szart átvennünk a nyugattól?!

Buszon:

Vonat után metróztunk is kicsit, majd busszal felmentünk a Várba. A busszal semmi bajom nem volt, a “szokásos” rongálások nyomai megvoltak. De: nem voltak túl sokan a buszon, lehuppantunk egy ülésre, és pechünkre egy pár állt mellénk. Jól szituált, középkorú pár volt, semmi extra, viszont a nagy hőségben megizzadtak. Oké, ez a legjobbakkal is előfordul, de ezek után az úr nem oldalt kapaszkodott a korláton, hanem felemelte a karját, és pont az orromba került az orrfacsaró maciszag. Nos, azon a tízperces úton komoly erőfeszítésembe került, hogy leküzdjem a hányingeremet, visszaillesszem háborgó gyomromat!

Két keréken:

Csütörtökön végre elkészült a biciklim (csak a belsőket kellett kicserélni, mert már elöregedtek), így elindultunk vele hazafelé. Soha nem voltam egy sportember, kicsit nehezen is tanultam meg bicózni, tesóm már régen tudott, mikor végre a mamáéknál az utca végén lévő kis emelkedőn felültem a biciklire, majd lefelé gurulván nem estem le róla (tesóm aznap este azzal szédített, hogy ha elalszom, reggelre úgyis elfelejtem majd, hogy kell biciklizni :-)). De azért utána tekertem sokat. Lejártunk a faluba vásárolni vagy a postára, később párszor elmentünk a tárnoki tóig is, tizenévesen párszor ment a Tbálint-Börs táv, de mondjuk a Tbálint-Érd kifogott rajtam, arra csak egyszer mentem bicóval. Legutóbb kb 10 éve ültem bringán utoljára, még Melit hordtam bölcsibe, aztán azóta valahogyan soha nem. Most, hogy Melcsi már nagyobb, és sokat nyúz, hogy tekerjünk, végre rávettem magam, hogy megcsináltassam a bringám (nem volt egy egyszerű művelet eljuttatni a szervizbe, de végül megoldottuk). Na, szóval, felpattantam rá, hiszen én tudok bringázni! Aha, már akkor fájt a fenekem, mikor még csak felültem, és nem is mentünk semmit! Aztán elindultunk, szerencsére egyenesen, majd kicsit lefelé, a Tesco-ba vásárolni, onnan haza. Az utolsó szakaszon elkezd nálunk emelkedni az út, szerencsére, mi nem a domb legtetején lakunk, de így is le kellett szállnom, nem tudtam hazáig tekerni, egy darabon csak toltam. Pedig össze-vissza max 15 perces út volt, tán olyan 3-4 kilométer… háááát, ennyire gyászos kondiban vagyok… de nem adom fel, most majd igyekszem minden nap kis időt szorítani arra, hogy tekerjünk! 🙂

Autóban:

Pénteken Ausztriába mentünk, a határ menti Familyparkba, mert egyszer véletlenül odakeveredtünk, és Meli azóta nyúz, hogy menjünk megint (igazából, egyszer már visszamentünk, most volt a harmadik alkalom). Az út hosszú tőlünk, valamivel több, mint 200 kilométer, és, mivel én nem megyek fel a pályára, szívesebben kocsizok a falvak, városok között, lassabban haladunk (amúgy is, gyerekkel be kell iktatni pisiszüneteket, ugyebár). Szóval, hosszú volt, útközben megéheztünk, szerettünk volna enni valamit, de csak egyszerű kis harapnivalót. Nagy bánatom, hogy ez nem olyan egyszerű! Milyen helyeket találunk az út mentén? Van először is az étterem, ami egyértelmű: flancos hely (engem zavar, hogy “topisan” üljek az abroszhoz, rövidnadrág-póló-tornacipő), illetve körülményes (sokáig tart, mire leadod a rendelést, aztán mire kihozzák) és bizony nem olcsó mulatság. Aztán ott van a presszó, ami magyarul kocsma, sajnos. Bemész, a hőséget csak a plafonra szerelt óriási ventilátor keveri valamennyire, levegő az nincs, csak cigifüst, és ugyan találsz valami ezeréves szendvicsféléket (szendvics=egy szelet rántott hús, talán még jó esetben egy levél kornyadozó saláta is, egy zsemlében, fúj!), de azokat is csak a legyek eszegetik, akik ide betérnek, többnyire bedobnak egy kávét (kizárólag a betonkemény és iszonyat keserű espresso jöhet szóba) vagy egy felest, esetleg valami olcsó fröccsöt vagy sört. Na, ezek mellett egy-egy nagyvárosban elvétve találsz egy mekit, ahova én ugyan bemegyek néhanapján, de azért ha tartalmas, gyors, egészséges étekre vágyom, akkor inkább nem ezt választom. Aztán még van ám csárda is, ami tulajdonképpen az étterem egy lájtosabb változata, vagy talán annak magyaros megfelelője (nem annyira flancos, nem annyira drága, viszont ugyanolyan lassan kapod az ebédet). Végül csak ez utóbbit választottuk, és ugyan elment vagy 1,5 óra az életünkből, de olyan isssssteni finom volt az a Juhtúróval töltött, szalonnába göngyölt csirkemell paprikás öntettel, tejszínes-kapros galuskával, hogy ezért már megérte megállni! 🙂 Mindenesetre, elgondolkodtam, hogy miért nincsenek itthon kis egyszerű reggelizős-ebédelős helyek, ahova betérsz, és tiszta meg világos minden, kis változatos szendvicsek, saláták kaphatók, gyümölcslével, kis könnyű étkek, mint tojásrántotta mindenféle ízekkel (zöldséges, gombás, húsos, szalonnás, stb), de friss, helyben készült, max egy-egy kész főzelékféle (de nem menzás, ami szinte csak rántásból áll, elvétve található benne maga a zöldség), ilyesmi, ami olcsó, könnyű, gyors, és mégis, ha utazol, pont jól esik és pont elég. Gondolom, talán Pesten azért vannak ilyen helyek, lehet, hogy más városokban is, de igazán az utak, legalább a főbb utak mellé kellenének ilyen helyek, hiszem, hogy másoknak is lenne rá igényük!

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: egyéb, kirándulások, tépelődések

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s