csodára várva – avagy fűben, fában boldogság

Van, aki hisz benne, van, aki nem. Van, aki nem foglalkozik vele, mégis mindig belenyúl, van, aki annnyira akarja, és soha nem éri el. Van, aki szerencsés, van, aki szerencsétlen, van, aki hiszi, hogy minden rosszban van valami jó. Van, aki szerint hazugság, van, aki szerint hülyeség, mások álszentségnek tartják, megint mások szemfényvesztésnek, önámításnak. És még hosszan folytathatnám a sort, egy a lényeg: létezik. Akkor is, ha nem hiszel benne, akkor is, ha ellenállsz, akkor is, ha nem és nem akarod meghallani-meglátni, akkor is, ha szerinted a te életedben soha be nem következhet.

Mert itt van ám a lényeg: szerinted! Csak ez számít, hogy szerinted. Minden apró élet mozgatórugója maga az elme, a gondolataink összessége. Oké, ez így kissé torz, hiszen rengeteg olyan élőlény van a földön, akik nem gondolkodnak, “csak” éreznek, az ösztöneik vezérlik őket (és mennyivel jobb nekik!), de most maradjunk kizárólag az embereknél. El is érkeztünk a hit kérdéséhez, ahol is sokak már az első ellenállásba ütköznek, ők azok, akiknek a hit egyenlő a vallással, akik neveltetésük révén az egyház (bármilyen egyház) utálatát, megvetését kapták, azok élből elutasítják a hitet. Nos, ők elég nagyot tévednek! A hit egyáltalán nem egyenlő a vallásal. Valahogy úgy lehetne ezt megfogalmazni, mint az egyszeri általános iskolai példát, minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár: minden vallás alapja a hit, de egyik vallás sem alapja a hitnek.  Mert miről is van szó? Arról, hogy valamiben mindenki hisz. Akár abban is, hogy ateista, mert nem hisz Istenben – ez már egyfajta hit, a tagadás mások hitében, a saját meggyőződése, mely akár teljesen ellentétes lehet mindenki máséval. Tehát mindenki hisz valamiben. Ez az egyik megdönthetetlen alapfeltétel, aki él, az valamiben hisz. A másik kérdés Isten kérdése. Míg évezrdeken keresztül az emberek inkább voltak ösztönlények, a természettel szoros harmóniában éltek, a fogalom, “Isten” teljesen más jelentést hordozott, mint mióta az intézményesített vallási irányzatok kisajátították maguknak, megalkották a saját istenüket. Mióta Isten egyfajta legfelsőbb és egyetlen és megkérdőjelezhetetlen valakit jelent, az emberek egy része, aki követi valamelyik vallás dogmáit, hisz a kizárólagosságban és eleve elrendelésben, másik része, akik ellenállnak és utálják a vallást, teljesen elutasítják Istent. Szerencsére, van egy harmadik rész is, akik mintha egyre nagyobb erőt képviselnének, egyfajta öntudatra ébredésnek köszönhetően, aminek én szerfelett örülök. Ők azok, akik tudják, hogy Isten nem egy legfelsőbb valaki, aki fent csücsül a felhők felett, nem egyszemélyben dönt az apró halandók életéről idelent a földön, nem csak unalmában keveri a kártyákat, hanem Isten, mint olyan, sokkal több ennél, nem más, mint a világegyetem maga. Ő az univerzum, az élet körforgása, melyhez  ezernyi szálon kapcsolódik minden élet, és amin keresztül egymással is szoros összeköttetésben vagyunk. Ez az ezernyi szál maga a lélek, maga az élet, mely újabb és újabb testet öltve halad legvégső célja, a tökéletes és végleges boldogság felé.

És itt jön be a hit. Az ezernyi szálnak folyamatosan parancsokat küldünk, az esetek nagy részében tudat alatt, ebből áll össze az életünk. Amiben hiszünk, az irányít minket, az alakítja a minket körülvevő világot. Eléggé megdöbbentő adat, hogy az esetek 95%-ban negatív gondolatok töltenek meg minket, negatív impulzusokat küldünk, ami által egyre inkább szerencsétlennek, boldogtalannak érezzük magunkat. Természetesen, nem kell, hogy hagyjuk magunkat sodortatni a világban, nem kell, sőt nem is szabad várni, hogy majd mások alakítják az életünket! Ez a mi életünk, van beleszólásunk! Mi a teendő? Az, hogy tudatosan, akarattal olyan irányba tereljük az életünket, ami nekünk jó (természetesen úgy, hogy ezzel ne tapossunk el másokat, de ezt talán mondanom sem kell). Vagyis állítanunk kell a szemléletünkön, a hitünket úgy kell meghatározni, hogy abba az irányba mozduljon, amerre haladni akarunk, és kitartással, rengeteg gyakorlással (hangsúly a rengetegen) jó úton tarthatjuk az életünket. Nem mondom, hogy ez egyszerű feladat, ez olykor komoly változásokat, átalakításokat igényel, de nem lehetetlen megtenni, rajtunk múlik, kizárólag a saját akaratunkon. Nem mondom, hogy nem lesznek buktatók, nem jönnek többé akadályok, mert azok bizony mindig jönnek, legfőképpen szkeptikus, önmagukban bízni képtelen, a változástól félő, esetleg akaratgyenge emberek képében, akik közül sokukról hittük, hogy a barátaink és megértenek minket, majd szinte arculcsapásként ér a hidegzuhany, hogy mégsem, de a bukkanókat át lehet lépni, az akadályokat ki lehet kerülni, még ha kicsit hátráltatnak is. Az Isten (Hit, Univerzum, Sors, Lélek, Tudatalatti, stb) vezet az úton minket, ha akadály érkezik, az azt mutatja, hogy nem ezen az úton akar minket a célunkhoz eljuttatni, vagy esetleg lassításra ösztönöz, hiszen tudjuk, sokszor nem maga a cél a fontos, hanem a hozzá vezető út. Tehát csüggedni nem szabad, akit erős hite vezérel, az mindig eléri a célját, így vagy úgy, de jó úton halad előre.

Tehát irányítunk, irányíthatunk, sőt irányítanunk is kell a magunk hajóját, hogy mindig a számunkra kedvező irányba haladjon. Ezért is kaptuk a szabad akaratot, a választás lehetőségét, ami az állatoknak és növényeknek nem adatott meg, kizárólag nekünk, embereknek: gondolkodjunk, tervezzünk, kérjünk, higgyünk és cselekedjünk, akkor nagy baj nem érhet minket. És mindenképpen vállaljuk a felelősséget tetteinkért. Elsődleges feladatunk, hogy felismerjük, a mi életünk csak a miénk, senki más nem lehet azért felelős, senki más nem irányíthatja, csak mi magunk, ezáltal bármi, amit teszünk, ahogyan döntünk a mi életünkből, hitünkből, gondolatainkból adódik, el kell fogadnunk, amit kapunk. Véletlenek nincsenek, mindennek és mindenkinek megvan a maga helye és ideje a hatalmas világunkban, ahogyan a környezetünk és életünket irányítjuk, az mi vagyunk, azért mi vagyunk a felelősek. És ugyanígy nem vagyunk felelősek senki már ember életéért, döntéseiért, sikereiért és hibáiért. Minden úton tanulunk valamit, jót vagy rosszat, nem számít, az mind minket visz előrébb, a lényeg a tanulás, a tapasztalás. Ez a sok kis apró tanulás, tapasztalás pedig nem más, mint a csoda, a boldogság. Csak hinnünk kell (a hitünket, látószögünket a megfelelő irányba kell állítanunk), és nyitott szemmel, nyitott szívvel kell járnunk, akkor észrevesszük, hogy mindenhol egy kisebb-nagyobb csodával találkozunk, hamarosan észrevesszük, hogy életünk útja boldogsággal van kirakva. Nem várni kell a csodára, a boldogságra, az már itt van velünk, most is, ebben a pillanatban is.

Nagyon fontos, hogy felvállaljuk a felelősséget, hogy merjünk lépni, mert különben csak bukdácsolunk az úton. Ha folyton csak arra várunk, hogy majd, ha találkozunk a nagy Ő-vel, akkor nagyon boldogok leszünk, vagy majd, ha lesz munkánk, házunk, gyerekeink, sok pénzünk, befejezzük az iskolát, stb, akkor nagyon boldogok leszünk, akkor bizony elszáll mellettünk az élet, elszáll mellettünk a boldogság úgy, hogy még csak észre sem vesszük! Akár egyedül élünk, akár kapcsolatban, akár nagy családunk van, akár kicsi, a lényeg az, hogy a mi boldogságunkért mi magunk vagyunk a felelősek. Ha az én munkahelyem rossz, nem érzem jól magam, nem tudom a maximumot hozni, nekem kell változtatnom: vagy úgy, hogy megpróbálom a helyzetemet megváloztatni, vagy úgy, hogy munkahelyet váltok, de akár úgy is lehet, hogy a nézőpontomat változtatom meg, és más szemszögből tekintek a munkahelyemre, meglátom benne a pozitívumokat, és arra koncentrálok, mi az, ami jó itt, és ezzel könnyebben viselem, máris jobban érzem magam. A lehetőségek sora végtelen, a döntés az enyém, merre is indulok. Ha a széllel szembe mennék, a Jóisten úgyis letérít az útról, és segít a helyes irányba fordulnom. Mert én hiszek.

Ha nincs munkám, és már egyre jobban belebetegszem a helyzetbe, és más gondolatom nincs is, csak, hogy mi lesz így velem, akkor bizony saját magamat húzom egyre lejjebb, ahelyett, hogy kilépnék ebből a tévútra vivő gondolatsorból, és lépnék egyet előre. Minden nap csak egyet. Csak azzal, hogy átállítom a hitem, és elhiszem, hogy van munka, hiszen van munka, és nincs mitől félnem, a Jóisten irányítja a lépteim, csak rábízom magam, elindulok (ha kell, minden ajtón bekopogok, mosolyogva, erőtől telve), és már meg is találtam az én munkám! Mert én hiszek.

Ha otthon vagyok a gyerekemmel, miközben a férjem rengeteget dolgozik, és nehéz helyzetben vagyunk, így ő is egyre kimerültebb, holott nekem szükségem lenne a segítségére és támogatására otthon is, akkor nem zuhanok magamba, ahova berántanám a gyerekem is és a férjem is, rámenne a családom, hanem tudom, hogy az én életemért én magam vagyok a felelős, azt én irányítom, és átállítom a látószögemet, innentől kezdve más irányba mozdulok, másképpen osztom be az időmet, minden apró alkalmat megragadok arra, hogy kézzelfogható örömöket szerezzek magamnak és ezáltal a családomnak. Ha olvasni akarok, akkor olvasok. Ha sétálni akarok a gyerekkel, akkor sétálok, de ha épp nem, akkor nem megyek sehova. Tudom, hogy a gyerekem is icipici emberke, nem az az én feladatom, hogy minden lépésében mellette legyek, és őt szórakoztassam, nem lesz attól semmi baja, ha leül a szobában vagy a teraszon és kicsit elmolyol magában. Akkor sem, ha én épp főzök vagy a kádat sikálom, és ő ott sertepertél mellettem. Ha tanulni akarok, akkor megteremtem a feltételekt a tanuláshoz, ha kell, úgy, hogy házimunka közben mondogatom a tanulnivalómat. Mindenre képes vagyok, hiszen ez az én életem, úgy irányítom, ahogy nekem a legjobban megfelel. Mert én hiszek.

Ha a vállalkozásom döcögősen működik, akkor átgondolom a terveimet újra és újra, többféle szempontból, hogy meglássam azt a kis kiutat, amivel a helyzetemet jobb irányba fordíthatom. Nem leülök siránkozni, nem esem kétségbe (na jó, valószínűleg először kétségbe esem, de hamar túllépek ezen az érzésen), elkezdem a lehetséges megoldásokat keresni, új vázlatokat készítek, teszek azért, hogy a dolgaim jobban alakuljanak, a vállalkozásom működőképes legyen. Vagy esetleg befejezem épp időben, és másba kezdek, ha éppen erre van szükség. De megteszem, amit kell, mert én hiszek.

Ha az anyagi helyzetem hullámzik, egyre több a kiadásom, és úgy érzem, hogy hamarosan összecsapnak a fejem fölött a hullámok, megtanulom, hogy megváltoztassam a hozzáállásomat a pénzhez. A pénz nem a szükséges rossz, hanem a mai élet elengedhetetlen kelléke. A pénz jó dolog, hiszen ahhoz, hogy ehessünk, ihassunk, lakhassunk valahol, ahol van télen fűtés, hogy ruhákat vegyünk magunknak, tanulhassunk, utazhassunk, szórakozhassunk, stb, pénzzel fizetünk. Mindennek ára van, semmi nincs ingyen. Ha bemegyek a boltba, bepakolom a termékeket a kosaramba, majd kifizetem az árukat, mielőtt hazahozom őket. Ugyanígy mindenért fizetni kell. Ma már nem mutatunk be véres áldozatot, ha kapunk valamit, egyszerűen szívességet, viszonzást csereterméket adunk, vagy pénzzel fizetünk. Amikor a pénzre gondolok, akkor jó gondolataim vannak, nem az jut eszembe, hogy alig van pénzem vagy hogy nem tudom, miből fizetem be a csekkjeimet, hanem arra gondolok, milyen jó, hogy van pénzem, a munkámért pénzt kapok, és hálás vagyok, hogy fizethetek a boltban a termékekért, vagy befizethetem az áram és az internet díját, hiszen anélkül sokkal nehezebb lenne nekem otthon. Örülök a pénznek, szívesen fogadom, mikor jön, és ugyanilyen örömmel fizetek vele, mindent, amire szükségem van. Mert én hiszek.

Ha nincs párom, akkor nem azon siránkozok, hogy biztosan azért nincsen, mert megint felszedtem magamra x kilót vagy mert szemüveges vagyok, esetleg mert olyan régen randiztam, hogy tök zavarban vagyok, ha valami pasival (pláne egy vonzó pasival) kell beszélnem, hanem arra készítem magam, hogy mindennek eljön az ideje, én és a párom keressük egymást, és már nem kell sokáig várnom, míg összetalálkozunk, de addig is erősítem magam, és tudom, hogy nem leszek boldogtalan azért, mert egyedül vagyok, hiszen az én boldogságom kizárólag rajtam múlik, nem máson. Mert én hiszek.

Ha megbetegszem, tudom, hogy ez azért van, mert nincs egyensúlyban a lelki életem, nagyobb akadállyal kerültem szembe, amit le kell győznöm, de még bennem van a félelem, ezért nem úgy cselekszem, ahogyan kellene, a szervezetem pedig egyből jelzi ezt: ahol góc van, nem megfelelő a működés, ott gyulladást csinál, megbetegít. Egyszerűen csak segítséget kér, felszólít a cselekvésre. Akár azért, mert nagyon stresszes környezetben vagyok, vegyek vissza, oldjam fel, vagy csak álljak odébb, mert nem bírja a felfokozott idegműködést, vagy azért, mert éppen hosszú ideje nem megfelelően táplálkozom, nem adom meg neki azt, amire igazán szüksége lenne, hogy 100%-on működjön, helyette viszont teletömöm mindenféle szeméttel (vagy azért, mert az finom, vagy azért, mert nemtörődöm voltam, és nem szántam kellő időt magamra). Ilyenkor egyből tudom, hogy nem halogathatok tovább, most azonnal változtatnom kell, ha máshogy nem is, a látószögem változtatásával, a hitem erősítésével. Mert én hiszek.

Ha valami nem sikerül, akkor tisztában vagyok vele, hogy ez egy akadály, egy terelőút, vagy, mert épp az égvilágon nem is kell, hogy az a valami sikerüljön, mert nincs rá szükségem, vagy, mert nem kellő alapossággal cselekedtem, így változtatnom kell a problémán, hogy más úton juthassak el a megoldásához. Mert én hiszek.

És még folytathatnám a sort hosszan, minden apró kis problémára kitérve, de vége mindig ugyanaz: én magam vagyok felelős a sorsom alakulásáért, a saját hitemen és döntéseimen keresztül járom az utam, tudom, hogy a Jóisten mindig megadja azt nekem, amit kérek tőle, amit igazán akarok, amire igazán szükségem van. Ez a módszer az egyetlen létező út, mégis mindenkinek más, hiszen mindenki a saját életére, vágyaira, igényeire szabva járja végig. Akkor is, ha nem hiszi. Ha holmi racionalizmussal takarózik, ha azt mondja, csak magában bízik, senki másban, akkor is a hit mozgatja, a hit saját magában (igazából, ezzel már többet is mutat, mint sokan mások, ha magában hisz Istenben hisz). Ha azt mondja, bármi, amit elért az életében, csakis és kizárólag az ő munkája, az igaz is, hiszen ő maga cselekedett, a tettet ő maga hajtotta végre, a Jóistenhez intézett tudatalatti kéréseivel, a hitével érve el, hogy a mgfelelő válaszokat kapja meg, megteremtsen magának valamit, amire nagyon vágyott, tehát nem igaz, hogy csak ő maga teremtette meg, benne volt az univerzum keze munkája is, ez így kerek egész. Ezért is nagyon fontos, mit gondolunk, mit kívánunk, hogyan viszonyulunk magunkhoz meg másokhoz. Mert amit kérünk, amit adunk, azt kapjuk. Előbb vagy utóbb, de megkapjuk. Éppen ezért nincs félnivalónk sem, hiszen Isten nem hagy cserben senkit, mindenkit kísér az útján, a kezünket soha el nem engedi, ha hiszünk benne (hiszünk önmagunkban), akkor nagy baj nem érhet, akkor látjuk a csodát, érezzük a boldogságot, minden napunk csupa mosoly, békesség. Mert ez belülről jön, nem kívülről. Az van kívül, ami belül van: a környezetünk belsőnk leképezése.  

Hogy én miért vagyok boldog? Mert magam irányítom az életemet, tudom, hogy mit akarok, tudom, hogy felelős vagyok magamért, tudom, hogy bármerre indulok, jól járok, mindenhol csodát találok. Tudom, hogy a jó dolgok miattam történnek velem, a hitemmel vagyok olyan erős, hogy bevonzom azokat a jó dolgokat, jó történéseket az életembe. Amit látok, amit elhiszek, azt kapom. “Elhiszem azt, amit még nem látok, hogy meglássam azt, amiben hiszek!” És ugyanígy tisztában vagyok azzal is, hogy ha épp valami rossz dolog történik az életemben, azért is kizárólag én vagyok a felelős. A pillanatnyi negatív felhanggal bevonzottam a rossz dolgot, a rossz történést, én magam alakítottam úgy a helyzetemet, ami kedvezőtlen lett nekem, és ezt nekem is kell megfelelő irányba terelnem. Nem szídom a szomszédom, nem szídom a páromat, nem szídom a kollégámat, nem átkozódom, hogy mert a mocskos, tetü kormány vagy ez a szemét ország a hibás, nem a körülmények, a roszz idő, az adókulcsok, a magas benzin, a szar munkahelyem, a kevés fizetésem, mindig, mindig valaki vagy valami más tehet arról, hogy én olyan szerencsétlen, olyan boldogtalan vagyok, mert ez nem igaz!! Mindent, ami velem történik én magam alakítok, jól vagy kevésbé jól vagy egyenesen pocsékul, azáltal, ahogyan a dolgokat látom, látni vélem. Nem kérek megvetést, cinizmust, szkepticizmust, magam is egy ember vagyok, aki épp ezt az útját járja, de tanulok, haladok, alakítom magam, változtatom, irányítom az életemet, tanulok, tanulok, tanulok, és legfőképpen hiszek!

 Tanulásomban és alakulásomban, a sikeres életemben nagy segítségemre van a családom, legfőképpen kislányom, akinek szemén keresztül látva magam teljesen felfordult a világ; az öcsém, aki maga is rengeteget tanul, erősen hisz, jó irányba halad, és rengeteget tanít, néha pátyolgat is engem; apukám, aki már megfordult, lassan bár, de átalakulóban van maga is, és támogat engem/minket; Margit néni, aki hihetetlen pozitív szemléletével és állandó bizakodásával soha negatív energiát nem adott át nekem, de mindig csak dícsér, ösztönöz; a barátaim, akik szeretnek, elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, és ez több mindennél; illetve sok ismeretlen ismerős, a teljesség igénye nélkül: Bagdi BellaTom és Penelope Pauley; Joe Vitale; Deepak Chopra valamint Dr. Domján László

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: bölcsességek

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s