A kalóz

Nagy volt a nyüzsgés, kiabálás, mikor észrevették, az egész, mint egy felbolydult méhkas. Nem érzett semmit, nem gondolkodott, csak az ösztönei vezérelték: futni kell, hát futott. Végigrobogott a parancsnoki hídon, kopott csizmája csúszkált az eső áztatta padlón. A lépcsőnél egy tizedmásodpercre torpant csak meg, végül ugrott. A szél könnyedén dobálta a hajótestet, pont abban a pillanatban billent egyet, mikor leérkezett, alaposan megütötte magát, de talpra pattant és loholt tovább. Gondolatai nem voltak, nem tudta, mit keresett ott, hovatovább halvány emléke sem volt, hogyan is került a hajóra, csak menekült.

Ahogy elfutott a folyosón, az ajtók sorra kinyíltak, egyre többen merészkedtek elő. Nem utasok voltak, de talán nem is matrózok, valószínűleg kalózok lehettek maguk is, bár arcuk szétfolyt, szájuk hatalmas, torz vigyort formált, szemük izzott, mint a parázs, egész lényük félelmet sugárzott. Próbáltak utána kapni, de fürgébb volt, az egyre növekvő félelem segítette lépéseit. Nem tudta, merre menjen, hiszen egy hajón voltak, hol is lehetne itt  a menekülés, csak futott körbe a folyosón, mindig egy szinttel lejjebb. Egyre nehezebben emelte a lábát, egyre jobban kifulladt, csapzott haja a szemébe lógott, alig tudta visszafojtani a pánikot. Megállt, hogy körülnézzen, lélegzethez jusson, de beérték. Az egyik matróz kardot rántott, az utolsó pillanatban tért ki előle, ha nem sikerül, oda a jobb karja. Visszafordultában megragadta saját kardját, és már hárított. A támadó meglepődött, a félelmetes vigyor kezdett lekonyulni borostás arcán, de nem lett tőle szebb. Ezt kihasználva átvette a támadást, kettőt szúrt, és a matróz már zuhant is a háborgó tengerbe. Többen is próbálkoztak, de az életösztön új erőt adott neki, maga is meglepődött, milyen könnyen védte magát, senki nem tudta megközelíteni. Ekkor néhányan hátrálni kezdtek, utat adva egy nehezebb ellenfélnek.

Egy óriásnak tetsző, emberforma lény közeledett. Ugyanazt az egyenruhának tűnő rongyot viselte, mint a többiek, az eltorzult fejforma, groteszk vigyor, parázsló szem sem hiányzott, de a fején fekete háromszögletű kalap volt, és a mesébe illő fekete kötéstől a szemén úgy tűnt, maga a kapitány érkezett meg. Megjött, és nem hagyott időt, egyből támadott. A kalóz szíve fájdalmasan dobbant, gondolatai még mindig messze kószáltak, de a szoruló kapocs a bensőjében azt súgta, most jött el az igazi veszély. Hárított és védekezett, jól forgatta a kardot, automatikusan, mintha irányították volna, és lassan, szinte észrevétlenül hátrált a hajó tatján lévő palló felé. A félelem egyre jobban növekedett benne, már nem is érzékelte a vihart, a hajó himbálózását, a cikázó villámok fényében feltűnő kisérteties arc-masszákat, minden összefolyt a szeme előtt, csak a kapitányt látta, a Halál szelét érezte. Tudta, hogy meg fog halni, és nem tudott semmit tenni ellene. Hátat fordított és újra futásnak eredt.

Ebben a pillanatban a parton találta magát, a tenger habjai messze a háta mögött fodrozódtak, a vihar is eltűnt, az ég tisztán kéklett, a Nap bátorítóan mosolygott. Megtorpant, most már végképp nem értett semmit. A félelem megmaradt, a szorítás, minden más eltűnt, átváltozott. Végignézett magán, kopott fekete csizma – rendben; barna nadrág, szára a csizmába gyömöszölve – rendben; viseltes, fehér ingét a piros kendővel a derekán lazán lengette a szellő. Most tudatosult benne, hogy ő nő. Egy női kalóz. Nem volt ideje csodálkozni, a kapitány már ott is termett mögötte, a kergetőzés folytatódott. Száguldott tovább, egyre messzebb a parttól, a koszos utcák, rogyadozó házak között. Itt már emberek éltek, csavargók, kéregetők, ügyeket intéző, dolgos kereskedők, asszonyok a gyerekeikkel vagy csak a kosarukkal hónuk alatt, amiben vagy a piacon vásárolt holmikat vitték hazafelé vagy a mosnivalót a közeli folyóhoz.

A kapitány nem fáradt, nem volt megállás, minden útjába kerülő embert, legyen az férfi vagy nő, kettészelt kardjával. A pánik újra felszínre tört, egyre nehezebben tudott menekülni, pedig minden kis cselt megpróbált: cikk-cakkban haladt, kerülgette az elé kerülő, közömbös embereket, beugrott egy kis sikátorba, átszaladt a kocsmán, hátha lerázza ellenfelét, de az kitartóan, és úgy tűnt, fáradhatatlanul követte. A templom előtt nagy tömeg gyülekezett, már-már beérte a kapitány, de ügyesen kitért, ahogy irányt váltott, és balra bevágott a szajhák negyedébe. Jobb helyre talán nem is kerülhetett volna, a kapitány megtorpant, mikor a dolgos leányok elé-elékerültek, de végül nekik is veszniük kellett. 

A kép megint váltott, valami nagyon nem akarta, hogy megmeneküljön: a templom tornyában futottak felfelé. A lábai már ólomsúlyúak voltak, egyre lassabban vitték tovább, a tüdeje szinte már nem is működött, el nem tudta képzelni, hogyan kap még mindig levegőt. A kapitány egyre hangosabban kacagva követte, mindketten tudták, a toronyból nincs menekvés. Az egyik fordulónál kiugrott a torony oldalán körbefutó kis erkélyre, de hiába, nem volt másik lépcső, csak az, amelyiken a vérszomjas kapitány masírozott mögötte felfelé. Ahogy lenézett a toronyból, a szíve még jobban elhűlt a rémülettől, mindenfelé véres cafatokat látott, az értetlenségtől, félelemtől, fájdalomtól kiáltó, síró emberek üvöltését fújta fülébe a szél. Tudta, hogy vége, nincs tovább, de még mindig nem tudott leugrani, ment tovább, felfelé. A következő kanyarban a kapitány már majdnem elérte, kardja lemetszette derekáról a piros kendőt. A félelem teljesen átjárta csontjait, már csak a robotpilóta tette lábait egyre előrébb, egyre feljebb, már nem is szédült a folyamatosan kanyargó csigalépcsőn. Kiértek a legfelső szintre, a tető alatti kis erkélyre, ekkor megtorpantak, szembefordultak. Megadta magát a Sorsnak, tudta, már nem menekül tovább. Ha mindenáron akarja őt a Halál, íme, átadja magát neki. Félt, torkában dobogott a szíve, ahogy mégis felemelte a kardját. A pengék összecsaptak, de a kapitány olyan erővel támadott, hogy gyenge karja már nem bírt ellenállni, kardja kettétörve hullott ki kezéből, és zuhant le a mélybe. Az idő, mintha megállt volna, nem hallott mást, csak a saját zihálását, mely halálhörgésnek tűnt. Nem látott mást, csak a fölé tornyosuló, szörny-szerű óriás kapitány rémísztően ronda ábrázatát. Nem érzett mást, csak azt, hogy legyen már vége, mert nem bírja tovább elviselni azt az erős, elemi félelmet, ami átjárja. Nem gondolkodott, a feje üres volt végig, nem tudott semmit, csak azt, hogy most jött el a vég. Mikor a kapitány felemelte kardját a végső csapásra, szinte megkönnyebbülést érzett, hogy végre szabadul a kíntól…

… és abban a pillanatban felébredtem, szívem torkomban kalapált, zihálva kapkodtam a levegőt, egész testemről folyt a víz, úgy féltem, mint tán még soha! Felültem az ágyban, körülnéztem, minden csendes volt, csak én remegtem a paplan alatt. Az ablakon a függöny szélénél bevilágított a Hold, mint mindig, sehogysem tudom a függönyt úgy elhúzni, hogy ne maradjon rés valahol. A szemközti falra erősített polcon álló ébresztőórás rádiómon pirosan izzottak a számok, alig múlt hajnali két óra. A hálószobámba már nem követett a kapitány, végleg megszabadultam tőle. Lassan csillapodott csak a remegés, de már jól voltam, tudtam, hogy Melike békésen szuszog a szobájában, Bellácska a teraszon kergeti a legyeket álmában, a szomszédok sem zajonganak, csak az óramutatók zörrennek, ahogy utat tör magának az Idő. Remegő lábakkal botorkáltam ki a konyhába vízért, majd visszabújtam az ágyba, és rávettem magam, hogy aludjak tovább. Vége van. Hogy miért kalóz? Halvány lila gőzöm sincs, ez új, de a menekülés a régi, “jó barátom”…

Advertisements

1 hozzászólás

Kategória: érdekességek, egyéb

One response to “A kalóz

  1. Puzzle15

    Átküldtem a Fb-ra! :))

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s