utazás

Tegnap este értem haza apuéktól a nagy családi banzáj után. Egyedül jöttem, jönnöm kellett, mert ma már dolgozom, pedig nagyon szívesen maradtam volna még lent az édes semmittevésben a nem-túl-meleg kanapén láblógázva. 🙂 Ilyenkor nincs is semmi gond: különösen nagy munka nincs (legalábbis nekem, apuék azért sürögtek-forogtak a megszokott rend szerint :-)), az orromat is csakis jókedvemben dugtam ki a farkasordító hidegbe (mentem kutymákokat dögönyözni, megint van nagy csapat, összesen 16 + Bellácska), akad enni-, innivaló, csend van és nyugalom és békesség és hatalmas nevetések.

Ahogy jöttem hazafelé, a 200 km alatt mindenféle tájon jöttem keresztül, nemcsak dombok-sík vidék váltakozására gondolok, de míg Abaliget környékén enyhén havas, de száraz hideg volt, Dombóvártól hétágra sütött a Nap, és mivel a kocsiban a fűtés dühöngött, simán elhittem, hogy hamarosan rügyeznek a fák, aztán Dunaföldvárnál ráfordultam a 6-os útra, és visszatért a tél: míg a előbbi szakaszon mákszemnyi havat sem találtam az utakon, még ott sem, ahol előző nap 20 centi magas torlaszokat épített a szél, ott sem, ahol a kocsik majdnem az árokba potyogtak előttünk; ehhez képest a 6-os főútat még véletlenül sem tudták eltakarítani, noha a hó sem hullott, szél sem tombolt már. Szerencsére nem volt nagy forgalom, szépen csorogtam hazafelé, és közben eszembe jutottak a tavalyi kalandos utazásunk képei:

Nos, gondoltam, bemásolom ide a régi blogon a bejegyzés linkjét, de ott ez már nincs meg… 2010. március előtti írásaim mind eltűntek… persze, sikerült máshol megtalálnom, de hogy ne tűnjön el, ideteszem:

“Kalandos utazás

Tegnap elindultunk Battáról Abaligetre. Bepakoltunk a kocsiba, majd leterítettünk egy lepedőt, és jött Belluska. Szegény, nem nagyon értette, mit akarunk, csak hablatyoltunk össze-vissza, ő meg riadtan nézet körbe. Jó 10-15 percig nyüszített, mindenáron Meli fejére akart mászni, kikerülni a szituációból, de végül csak megnyugodott, nyugisan elücsörgött, többnyire Melinda lábán nyugtatta a fejét. Azért az út hosszú volt, 2,5 óra, nem bírta ki, időnként vándorútra indult, hogy felfedezze ezt a nagy dobozt, amibe bepakoltuk magunkat és ami furcsán, rémisztően, de azért néha nyugtatóan ringatózott alatta. Na, ennek az lett az eredménye, hogy előre is be akart szimatolni Őhölgysége. 🙂 Mi ezt persze szerettük volna megakadályozni, így aztán ádáz harc kezdődött az autóban. Bella volt az okosabb, megtalálta az utat: besurrant a tesóm (ő vezetett) ülése alá. Meli visongott, így őt próbáltuk előbb nyugtatgatni, majd bíztunk benne, Bella elunja az ülés alatt, és hamar kimászik. Ki is mászott, de elöl: egyszercsak felnézett tesóm két lába között! 🙂 Ekkor már én is pánikoltam, de tesóm azt mondta, nem áll félre, nem lesz gond. És igaza lett, Belluska megnézett mindent, kipróbálta a pedálokat, mindezt 90 km/óra sebesség mellett, majd visszavonult az ülés alá. Az út végére aztán ott is maradt.
Hazafelé ez fokozódott: apu eladta az egyik kis jugoszláv farkasölőt (nem tudom, őket is átkeresztelték-e, mióta nincs Jugoszlávia :-)))), és úgy egyeztek meg, mivel a csaj Gödről jött, hogy majd mi felhozzuk a kislegényt Battáig, és akkor csak idáig kell eljönniük. Így aztán már két kutyánk volt. Azt hittük, okosabbak leszünk: a két kutyót két külön kartondobozba pakoltuk, a tetejét rájuk csuktuk. Bellácska kevésbé bírta, így az ő dobozát apu még átkötötte spárgával. Elégedetten útnak eredtünk. Bellácska megintcsak okosabbnak bizonyult: 10 perc múlva már kint volt a dobozból (Melcsi intenzív visítása ellenére), és elégedetten csücsült az ülésen. :-))) Na, hamar félreálltunk, az üres dobozt legyűrtem tesóm ülése mögé, így már nem mehetett be újra oda. Közben kislegényke is rájött, hogy ha felfelé nyújtózkodik, a dobozt pikk-pakk kinyitja, és minimális lendülettel fent lesz az ülésen. De a kalandok még csak ezután következtek!
Mint kiderült, kislegény nem bírja az autózást. Erre ütemes öklendezéssel hívta fel a figyelmünket: szépen beterítette a ülés egy részét (mivel már a lepedőt előbb elgyűrték onnan). Az anyagot akkor fedeztük fel, mikor Melcsi beletenyerelt, azt gondolván, az a fehéres valami bizonyára egy darab papír lehet. Hökkenten néztünk, majd tesóm félreállt, én meg baromira törtem a fejem, majd előhúztam egy picike maradék szilviát és még egy tescós szatyrot is a kocsiból. Tesóm állandóan szekál, hogy nem tip-top az autóm, sőt, kissé nagyon nem szeretek autót takarítani, de most bizony mind örültünk annak a kis “szemétnek” a kocsiban! Oké, erőt vettem magamon, hiába, na, finnyás vagyok, és nekiálltam takarítani, miközben erősen boáztam, és félő volt, én is csatlakozom a kutyóhoz. Mission completed (akció elvégezve).
Megyünk tovább, Melcsinek pisilnie kell, kezdődik a benzinkút-vadászat. 🙂 Megállunk, kiszállunk, felfedezzük, hogy kiskutyó még mindig tudott mit kipakolni. Újra azon kapom magam, hogy takarítok. De sebaj, itt már kuka is volt, kidobtuk a szatyrot (tesóm viccesen megjegyezte, hogy a taccsot), sőt, még víz is volt, kezet is tudtunk mosni, meg jól feltankoltunk kéztörlő-papírból. Itt már kb szakadtunk a röhögéstől. 🙂 A fenti jelenet megismétlődött még párszor, már félúton jártunk, mikor újra takarításba kezdtem, és megállapítottam, hogy a lepedő totál tocsog az anyagban, én azt már nem viszem sehova, kivágtam a buszmegálló kukájába. Ahhoz, hogy felmarkoljam a lepedőt, kiskutyót bepakoltam a padlón lévő dobozába. Behuppantam az anyósülésre, indulunk tovább, majd abban a pillanatban satufék, útszéle, ablak le: kutyó egy kis barnát is betermelt, de olyan illatanyaggal, hogy konkrétan majdnem ott maradtunk mi is, gáztámadásból kifolyólag! 🙂 Szerintem egy emberként robbantunk ki a kocsiból mindhárman, friss levegőért kapkodva, közben könnyesre röhögtem magam, éppenhogy csak be nem csurogtam! A dobozt kipakoltuk, kiszellőztettünk, majd irány tovább. Szegény kiskutyó erőtlenül hasalt a hátsó ülésen, a fejét alig tudta felemelni, hogy ránk meressze szomorú, fájdalmas pillantását. 😦 Bellácska melléhasalt, és hihetetlenül nyugodt volt, figyelte a kislegényt.
Megyünk tovább, faluba be, faluból ki, Vajta… Bikács… Nagydorog… tesómmal összenézünk, azt mondja, te, ez nekem nem ismerős, mondom, én is pont ezt akartam mondani, itt még tuti nem jártunk! A nagy röhögésben és takarításban eltévedtünk. 🙂
Nézzük, hol lehetünk, mi van most, térkép elő, közben szembejött egy tábla is, Tamás, bakker, Szekszárdnak megyünk, visszafelé! Sikerült korrigálni, még viszonylag időben vettük észre a gikszert, Paksnál kijutottunk a 6-osra (eredetileg Dunaföldvárnál kellett volna, ami azért feljebb volt egy jó 20-25 kilométerrel. Sebaj, most már jó irányban vagyunk, mégha 30 percet el is vesztettünk. Igen ám, de Földvár után meg rendőrök tereltek vissza, nyugatra – gondolom, valami baleset lehetett! Így még egy nagy kerülő, még egy fél óra veszteség, a tervezett fél 7 helyett fél 8-ra értünk fel. Kiskutyó még búcsúzóul, mikor már Battán jártunk, beeresztett még egy jó adag sikálnivalót az ülésre, szegényke! Aztán átadtuk, elmondtuk a helyzetet is, reméljük, már jobban lesz, nem nagyon maradhatott már benne kihánynivaló. 😦
Így az előbb még kocsit sikáltam, langyos, mosószeres vízzel, de azért vidáman, egy ilyen kalandos utazás után!”

Advertisements

Hozzászólás

Kategória: család, egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s