régiek

Miután nagyon úgy tűnik, a régi írásaim eltünedeznek a régi helyemről, a (nekem) kedvesebbeket ideteszem, talán itt megmaradnak…

Nápolyról

 

Na, csapjunk bele!

 Nápoly: mit is írhatnék róla? Irtózatosan mocskos, koszos, büdös! A közepén laktunk, komolyan úgy éreztem, mintha egy cigánytelepre kerültem volna. Nápoly nem tetszett, nagyon nem szerettem/szerettük. Nem hiszem, hogy valaha is szeretnék oda visszamenni… na jó, talán a Nápolyi Múzumba (ahol a pompei-i kincseket is őrzik, mert hogy oda nem sikerült bemennünk), illetve még Caprin sem voltunk, a Kék Barlangban, de azt Solernoból is el lehet érni.

Közlekedés: már volt szerencsém olaszokhoz, gyalogosan is, autóval is, de Nápoly még mindig tudott újat mutatni. A nápolyiak nem ismerik a féket, a dudát annál inkább. Mennek, mint a mérgezett egér, össze-vissza, baromira nem zavarja őket, hogy esetleg vannak szabályok is, vagy közlekedési kultúra (na, igen, ez nem a joghurtban van!), és éjjel -nappal,  ha kell, ha nem, dudálnak. Itt gyalogosan (biciklisen, rollerosan, stb) véged van. Zebrák még csak-csak vannak, teljesen feleslegesen ugyan, de lámpás gyalogátkelő szinte  semmi.  Itt a kocsik nem állnak meg, csak úgy özönlenek. Tipikusan ahogy a viccben: – Te hogy kerültél arra az oldalra? – ÁÁ, ne is mondd, én itt születtem! Mi úgy mentünk, hogy megszorítottam Meli kezét, sűrűn körülnéztünk, vettünk egy nagy levegőt, és léptünk. Azt hiszem, ezt hívják halált megvető bátorságnak. 

A tömegközlekedés sem sokkal barátibb. Igaz, hogy van metró, kettő is, pedig nem is főváros, viszont jelzések nem nagyon vannak. Oké, pont a metrón többnyire ment a fényszalag, ami jelezte a következő megállót, de buszokon, héveken semmi, még egy szimpla tábla sem, amin az összes megálló fel van sorolva. Volt hogy buszokkal ide-oda mentünk, majd kínunkban inkább caplattunk gyalog. A jegyárakat sem tudnám megmondani: első nap egész napos jegyet kértem kettőnknek, mikor is azt mondta a pénztáros, gyereknek ingyenes, így fizettem 3,10-et. Másnap, másik pénztáros már kifizettette Melinek is a jegyet, így dupla annyi volt – nem tudom, miért. Pompeibe két nap mentünk ugyanez volt a szitu a vonatjeggyel is: első nap csak nekem fizettem, Meli nullás jegyet kapott, másnap mindkettőnknek fizettem. Valószínűleg átvágtak, de most már mindegy!

Nyelv: nem beszélek olaszul, de vannak szavak, amiket ismerek, illetve a nyelvérzékem van olyan jó, hogy simán kiejtek mindent, ami le van írva. Az olaszok törték az angolt, de szinte mind meg tudott szólalni, nem esett nehezére – ez azért jó pont. Én meg vagyok olyan vállalkozó-kedvű, hogy rakosgattam egymás mögé az olasz szavakat, és kedvesen mosolyogtak, segítettek, értékelték, hogy próbálkozom.

Szállás: most is egy kis, olcsó hostelt választottam. A hely tulajdonképpen egy lakás volt, aminek a legnagyobb szobáját átalakította a tulaj (egy 45 körüli nő a kutyájával) egy galériával szoba-konyha-nappali – nak, ő ott él, és a másik két szobát adja ki, ehhez tartozik a közös fürdő. A lakás szép, tiszta, felújított, a szoba csendes, kényelmes, és még reggelit is kaptunk. Viszont a harmadik emeleten van, a tetején, lift nincs, van helyette olyan magas lépcső, hogy Melinek tisztán a térdéig értek a fokok, megszenvedtük, mire felértünk! Minden nap csak egyszer mentünk fel, mondtam, ha én feljövök, már le nem megyek! És a csaj naponta 3x viszi le a kutyát, a bicója fenn van a lakásban, és míg ott voltunk, hozatott egy gázpalackot is cserére… A lakás amúgy egy kivételesen tiszta utcácskában volt, egy szépen karbantartott házban.

 

Élménybeszámoló

A kalandjaink:

 Kedden reggel érkeztünk, már nem sokkal fél 9 után bent voltunka  városban, a Garibaldi-téren, ami eléggé központi hely, itt van a vasútállomás és a metró is. Érkezéskor szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Sebaj, az útmutató szerint a szállásunk a tértől gyalogosan 10 perc, ami igaz is, csak éppen nem tudtuk, melyik irányba kell induljunk. Volt valami térkép-féle a téren, nézegettem én, de mivel utcanévtáblák nem igazán voltak, nem lettem sokkal okosabb tőle. Így aztán, zuhogó esőben, táskákkal, ernyő, kapucni nélkükl megindultunk találomra, át a téren. Persze, bizonytalan voltam, így elindultunk vissza a téren. De még így sem tudtam, merre menjünk, kóvályogtunk körbe-körbe, sok ember volt, még több autó, ráadásul az állomás környékén építkezés folyt, egy csomó terület le volt zárva. Végül, mikor már a bugyinkból is csorgott a víz, bepattantunk egy taxiba, mondtam neki az utcácska nevét. Taxis nem tudta, hol van, de szerencsére volt kinyomtatva térképem, megmutattam neki, elindultunk. Menet közben kétszer megállt, kiszállt, a motor sem állította le, mutogatta, hogy maradjunk, majd eltűnt (szerintem az irányt kérdezte), Majd bevitt minket egy olyan szűk utcába, hogy épphogy befért a kocsi, az utcácska végén megállt, mutogatta, hogy szálljunk ki, innen nem tud tovább menni, de nincs messze. Kifizettem neki 15 eurót, majd elhúzott, mi meg álltunk tovább a szakadó esőben. Minden szürke volt és vizes és koszos, egyedül egy kis üveg-ajtó világított, pontosan az ajtó mögött lévő kék színű neon ‘Ave Maria’ – felirat. Akármerre néztünk, utcanév nem volt, házszám sem volt. Megkérdeztünk egy arra siető csajt, Vico San Elmo, 8 – a csak annyit mondott, si. Mutatom neki Ave Maria-t, Vico San Elmo, 8? A csaj: si, si, azzal elsietett. Akárhogyan néztem Ave Maria-t, ott egy darab ajtó nem volt, de azért behúzodtunk a kis üvegkalitkába, és előkotortam a telefonomat, hogy felhívjam a szállásadót. (Hétfőn feltöltöttem mindkét telefonomat, töltőt nem vittem.) A privát telefonom már jelezte, hogy mindjárt lemerül, így a cégessel próbálkoztam. A csaj is nagyon minimálisat beszél angolul, nem igazán értette, hogy merre vagyunk (igaz, én sem tudtam, így aztán csak Ave Maria-ztam neki), majd végül megállapodtunk, hogy keressük meg San Giovanni a Carbonara-t, ő oda lejön. Szóval, le kellett mennünk a másik utcába, az egy főbb út, a Via Carbonara, és onnan eggyel lejjebb nyílt a kis utcácska, amit kerestünk. Mivel szűkek a helyek, sok az egyirányú utca, a taxis tényleg nem tudott bevinni minket.

Na, mire végre odaértünk, fel is másztunk a harmadikra, már hullák voltunk. A csaj behozta a szobánkba azt a gázpalackos kályhácskát, azzal fűtött, hoyg meg tudjunk száradni – még a táskákban lévő ruhák is csurom vizesek voltak. Levetkőztünk, lepihentünk, majd úgy döntöttünk, csak el kéne indulni a városba, ha már itt vagyunk. Szerencsére, mire dél körül elindultunk, már elállt az eső.

Nyakunkba vettük a várost, leslattyogtunk a Garibaldira – tényleg csak 10 perc volt, tök egyenesen lefelé kellett menni, ezért kár volt 15 euróért taxizni… kaptunk térképet, így az alapján eredtünk útnak. Metróztunk, elmentünk a Castel San Elmo-hoz, ez egy hatalmas nagy erőd Nápoly tetején, jó magasan. Itt nem csak metróztunk, hanem használtuk a Funacolare-t (lehet, hogy rosszul írtam), ami tulajdonképpen ugyanaz, mint a mi Budavári Siklónk, csak Nápolyban van belőle 4 vonal, fel a hegyre, és mindnek van 2-3-4 megállója. Fentről a hegyről csodálatos a kilátás, főleg az öbölre és a Vezúvra (ez utóbbi sajnos felhőkbe burkolózott), a fenti kép ott készült. Az erődbe nem mentünk be. Előbb odasétáltunk egy kapuhoz, ott azt mondták, ez nem a bejárat, az még előrébb lesz, de hiába mentünk, nem találtunk több bejáratot, így végül nem mentünk be. Végülis semmilyen múzeumba nem mentünk be.

Utána lementünk a partra, Meli kagylókat gyűjtött, én csak nyugton ültem (volna, ha nem lett volna orrfacsaró húgyszag mindenfelé). Majd gyalogoltunk tovább, és akkor volt gondunk a buszokkal is.

Valahogy mégis csak eljutottunk a Castel d’Ovo-ig, ami egy másik erőd, valamivel talán kisebb, mint a San Elmo, de ez egy földnyelven benyúlik az öbölbe. Gondolom, valami védelmi szerepe lehetett, illetve nagy hajókikötője is volt (ma már csak csónakkikötő és hajón lévő éttermek vannak itt). Ide sem tudtunk bemenni, illetve elindultunk, de filmforgatásra készültek, nagy volt a nyüzsi. Annyit viszont olvastam, hogy a nevét egy tojásról kapta, valaki valamikor elrejtett itt egy (arany?)tojást, aköré épült az erőd, és addig áll, amíg a tojás biztonságban van, vagy valami ilyesmi…

Valahol ettünk is, meg még császkáltunk, buszoztunk megint, egészen a Castel Nuovo-ig, de azt már csak messziről érintettük, mentünk tovább. Valami este 7 körül már vissza is értünk a szállásra, de fáradtak voltunk, hiszen már hajnal 2 óta fent voltunk, hosszú nap volt.

És a legnagyobb probléma: nincs jó cipőnk. Ami még úgy-ahogy elmegy, abba mentem, totál elázott, így délutánra már a tartalékot vettem fel, ami egy ócska kínai edzőcipő. Meli ugyan egy új magasszárú tornacipőben volt, de bizony a lábainkat szarrá törte a cipő, már az első napon!! Úgy estem be a szállásra este, hogy még a talpamon is vízhólyag volt!!! Ez a szerencsétlen eset eléggé rányomta a bélyegét az egész kirándulásunkra.

Pompei

 

 

Szerdán Pompeiben mentünk. A Garibaldiról megy a vonat, ami inkább olyan HÉV-szerűség, és olyan 40 perc az út. Ez sem volt olyan egyszerű, mint gondoltuk, mert ugyan kérdezősködtem, el is mondták, hogy a 3. vágányról megy a vonat, de felszálltunk, majd egy idő után gyanússá vált, vagy csak egy érzés volt, hogy talán nem jó irányba megyünk. Előttünk ült egy pár, (orosz) turistáknak néztek ki, egyszercsak felpattantak, leszálltak. Akkor már én is megnéztem az ajtó fölött a táblát, és kiokoskodtam, hogy a Solerno felé menő vonat kell nekünk, most pedig Sarno felé tartunk – az is az az irány, csak egy pontot elfordul északabbra. Leszálltunk egy kis állomáson, átvágtunk a felüljárón, majd, mivel furcsán nlzegettek az emberek a túloldalon, így visszalépcsőztünk a felüljárón, és megkérdeztük, hova jön a vonat Nápoly felé – naná, hogy az 1. vágányra! Ezeknél még az sem úgy van, mint máshol, hogy egyik vágányon megy erre a vonat, amásikon meg arra, nem, az egyik vágányon megy erre is, arra is, a másik csak tartalék vágány. Mindegy, visszamentünk az elágazásig (itt találkoztunk az orosz párral, megállapítottuk, ők is oda tartanak), majd végre a jó vonattal Pompeibe.

Leszállsz a vonatról, mész pár száz métert, és már ott is vagy a bejáratnál. Ez a terület valamikor tenger alatt volt, az út, ahol megyünk befelé-felfelé (a képen), a kikötőbe jött le, az épületek a kikötő épületei voltak 2000 évvel ezelőtt. Belépő EU tagállamból érkezett 18 év alattiaknak ingyenes, nekem 11 EUR. Lehetett volna venni 3-napos jegyet, amivel 5 helyre (Pompei, Herculaneum, Boscoreale, Oplontis és Stabia, ezek itt egy kupacon lévő települések, őrzik a dermesztő múlt nyomait),mehettünk volna be 20 euróért, de a fickó hamar a kezembe nyomta a jegyeket, még mielőtt kinyögtem volna, hogy inkább 3-napos jegyet kérek.

Pompeit imádtam! Számomra teljesen döbbenetes, gyönyörű az a hatalmas város, ami megmaradt! Mert ez egy hatalmas város volt, akkora, hogy bizony hiába mentünk két nap oda, akkor is csak kb a felét tudtuk bejárni (igaz, a lábaink csak félgőzzel üzemeltek). Csak álltam ott, csukott szemmel, és csak szippantottam magamba a tudást, a történelmet, az életet, a fájdalmat, a gyászt! És mindenhonnan a Nagy Öreget, a Vezúvot látod! Öleltem az oszlopokat, simogattam a köveket, láttam élni a várost, szinte szembejöttek velem az emberek (oké, szembejöttek, rengeteg turista volt). És még csak nem is mentünk be a Nápolyi Múzeumba, ahol a megmaradt kincseket őrzik, ami az igazi érték – ezt mondják – , számomra a város, az élet lenyomata varázslatos volt! Ezen kicsit meg is orroltam, hogy miért kellett azokat elvinni, miért nem lehetett itt berendezni egy múzeumot, itt, ahova tartoznak azok a holmik! Igazán az lenne a legjobb, ha minden ugyanott heverne, ahol 1700 éven keresztül, csak egy üveglapot borítottak volna rájuk (miután letisztogatták, lefertőtlenítették,  stb), hogy a millió turista ne tegye tönkre, ne lophassa el. Pompeit egyszerűen nem lehet megunni! Oké, Melinek azért sikerült, ő nem volt olyan extázisban, mint én.

Szerdán a déli negyedét jártuk be, ebédeltünk is közben, van ott egy étterem, majd késő délután visszavonatoztunk Nápolyba. Mivel Meli lába is addigra már felmondta a szolgálatot (én már ebédnél felvettem a papucsom, amit reggel a hátizsákba tettem; Meli nem olyan papucsot hozott), Nápolyban betértünk egy (jó pár) cipőboltba, majd én vettem magamnak egy szupi kis cipőt, ami ugyan nem kirándulócipő, viszont könnyű kis tavaszi, dolgozni jó lesz, és találtunk Melinek egy szandált, de olyan szandált, hogy majd’ megszólalt! Zselés talpú, meg lukacsos, szellőzős, jó talp-kidolgozású, elég húzós is volt, pedig a fickó még engedett is belőle 10 eurót… de legalább Meli lába megkönnyebbült végre.

Csütörtökön tehát visszamentünk Pompeibe. Ez a nap megint esősebb volt, de inkább csak szemerkélt picit, nem lett zuhé végül, szerencsére, mert én továbbra is papucsoztam. Most az észak felé indultunk, kimentünk még a városból is, ahol a faltól nem túl messze (a herculaneumi út mentén), állt valaha egy jómódú birtok, aminek a fő épülete, a Villa dei Mistery még ma is nagyon jó állapotban van. Csodálatos az a ház! Úgy néz ki, mint a legtöbb gazdag ház a városban, belépsz, ott fogad az elmaradhatatlan kis szökőkút (aminek persze csak az alapjai vannak már meg), majd a közepén egy kis kertecske, a körül van maga a ház, vagyis a szobák, és olyan oszlopos-tornácos folyosó is. És minden zöld, és minden színes, és minden csendes – simán el tudnám képzelni, hogy ott éljek! (Meli hallani sem akar róla, hogy vulkán közelében lakjunk, és igazából nem is vágyom Olaszországba).

Pompei gazdag város volt, állt benne két színház is, egy nagyobb és egy kisebb, ahova be is mentünk, ez nagyon teljes állapotban van. És van egy hatalmas Amphiteatrum is, odáig viszont nem sikerül lejutnunk. Egy érdekesség: több bordélyház is volt, ebből az egyiket, ahova be lehetett menni, majdnem tátott szájjal bámultam: még látszanak a pikáns jelenetek festései a falakon, kis szobák vannak, minden szobában kőágy (erre tették a szalmával kitömött zsákot). Még soha nem jártam bordélyban. :-)) A lányok persze fiatal rabszolgalányok voltak, sajnos, nekik nem volt választásuk.

 

Fotók

Ha minden igaz, itt vannak fotók.

Az utolsó nap(ok)

 

 

Még folytatnám az élménybeszámolót az utolsó, illetve az utolsó utáni két nappal…

Vezúv, Herculaneum:

Pénteken már nem tudtunk Pompeibe menni, az idő rövidsége miatt, illetve, mert még meg akartuk nézni Herculaneumot és a Nagy Öreget is. Herculaneumot sűrű iszap-réteg árasztotta el, ami teljesen megtöltötte az épületeket, sőt, 12 méter vastag réteget rakott a városkára. Mivel az iszap nagyon gyorsan és nagyon erősen megkötött, ide új település épült, amit 1969 óta hívnak Ercolano-nak. A XVIII. században egy városlakó kutat fúratott magának, és annyira belelendült, hogy egyszercsak elérte a később Villa Papyri névre keresztelt épület tetejét (közel 300 papírusz-tekercset találtak az épületben, erről kapta a nevét). Ekkor kezdődtek meg az ásatások, de egy időre abbahagyták, inkább Pompeinek estek neki, mivel Pompeit hamuréteg borította, könnyebb volt kiásni. Mivel új várost épült fölé, Herculaneumból (egyelőre) csak egy kisebb terület került felszínre.

Vonatot az új városkába érkeztünk, és ahogy kibukkantunk a vasútállomás elején, már le is rohantak, hogy mindjárt megy a busz a Vezúvra. El is mentünk, vettünk jegyet, és tényleg max 10 percet vártunk, már mentünk is. Kisbuszok járnak föl, az út kb 20-25 perc. A szél összefújt minket egy másik magyar családdal, még jól is esett, hogy végre magyarul is tudunk beszélni. Persze, nem a tetejére visz fel az út, az utolsó kb 1000 métert gyalogosan kell megtenni. Igen, 1000 méter nem túl sok, de meredeken felfelé azért fárasztó. Sebaj, mi lelkesedve vágtunk neki, ez a nagy lelkesedés oda vezetett, hogy nem emeltem kellőképpen a lában, és már a földön is találtam magam. Semmi bajom nem esett, kivéve a hiúságomat, na, azt elég rosszul érintette az eset! Gondolom, mások is megrettentek, szerintem egy kisebbfajta földrengést is okoztam…

Ami negatívum volt: a sofőrünk adott másfél órát, míg indulunk vissza, ez pedig kevés volt. Felfelé többször meg kellett állnom, tudom, a kondim nincs a topon… szóval, felértünk, ott már voltak ajándékos bódék (persze, wc sehol…), illetve a tömeg. Belenéztünk a kürtőbe, kattintgattam ezerrel, úgy kb félig jártuk körbe, szerintem teljesen nem is lehetett volna, de mindenestre alig voltunk fent, már indulnunk kellett visszafelé, nehogy lekéssük a kocsink. Szívesebben ültem volna fent még 1-2 órát is akár…

Utána elindultunk Herculaneum felé: a vsútállomástól egyenesen lefelé, keletnek, egy jó 10-15 perc alatt elértük a kaput. Szerencsések voltunk: aznap ingyenes volt  a belépés. Ami rögtön nagy különbség volt Pompeihez képest, azon kívül, hogy jóval kisebb, hogy lefelé kellett mennünk sokat (Pompeien “csak” 6 méteres réteg volt, amit teljesen ki is tudtak ásni). Sajnos, itt sem igazán voltak kincsek, azokat is behordták a Nápolyi Múzeumba, bár itt azért maradt egy-s-más, pl a szobrok a Rénszarvas-Ház kertjében, illetve, ugyanitt festmények is megmaradtak a falakon, amiket üveglap alá rejtettek, csendélet virággal, terített asztal, erdő, ilyenek, de sajnos olyan halványak voltak, és a folyosón meg olyan sötét, hogy ezeket nem tudtam lefotózni. Itt az épületek kicsit jobb állapotban vannak, pont, mivel az iszap mintegy gipszbe öntve megóvta őket, így itt sok emeleti szintet is látni (nem lehet felmenni, gondolom, annyira azért nem biztonságos). Ami a legmegrázóbb lehetett, bár őket nem láttuk, hogy a valahai kikötőben érte utol a menekülőket a forró iszap és gőz, ott kb 300 emberi csontvázat találtak, nőket, férfiakat, gyerekeket, öregeket. Illetve, amit szintén nem mutogattak (itt legalábbis), hogy az 1920-as években találtak egy bárkát is a kikötőben, amin katonák is voltak, még épek a vértek, fegyverek… ez utóbbikat még mindig restaurálják, gondolom, ezek a folyamatok rengeteg időt igényelnek.

Este mentünk vissza a szállásra, hulla fáradtan, fájós lábakkal, de elégedetten, mikoris megkaptam az sms-t Gabitól, hogy hogyan fogunk hazamenni. Még teljesen nyugodt voltam, hiszen mi is történhetne, mi reggel felülünk a repülőre, is huss, már otthon is vagyunk! Na, ezt húzta keresztbe az izlandi vulkán, illetve a meggondolatlan európai intézkedések (igen, utólag már belátták, talán nem kellett volna ész nélkül lezárni minden repteret, nagyobb volt az egész füstje, mint a lángja). Itt kezdődtek a huzavonák a Wizzair-rel, majd miután kiszedtem belőlük, hogy vasárnap este 10-kor van egy gép Rómából hazafelé, úgy döntöttem, legyen, akkor most Rómába utazunk.

Róma:

Rómában voltunk 4 évvel ezelőtt, de akkor is csak ilyen pár napos utunk volt, egy hosszú hétvége, így voltak olyan részek, ahova nem jutottunk el (igaz, most is maradt még ilyen). Nem szerettem túlzottan Rómát, az akkori szállásunk elég lepukkant környéken volt a Terminitől nem messze, de most mégis örültem, mikor leszálltunk a vonatról, olyan volt, mintha hazaérnék, nem volt teljesen idegen. Szereztem 1 éjszakára szállást, egy hostelben, ami tiszta volt, rendezett, internettel, külön szoba, külön fürdővel, tele rengeteg külföldivel, főleg angolokkal, akiket azzal riogattak, akár még 2 hétig sem mehetnek haza. Miután már lenyugodtam valamelyest a reggeli nagy stressz után (Mikor és hogyan megyünk haza?!), már élveztem, hogy ott vagyunk. Rögtön nyakunkba vettük a várost, elindultunk a kolosszeum felé. Gondoltam, most mindent bepótolok, ami akkor kimaradt, többek között a kolosszeum belülről is. Itt is szerencsénk volt: épp úgy mentünk, hogy a belépés ingyenes volt. Igaz, sokan voltak, de megérte, imádtam bent! Előbb az emeletre mentünk, utána a földszintre, körbejártunk mindent, igyekeztem mindent magamba szívni. Mindenesetre érdekes volt, egyfolytában az járt a fejemben, mikor a lányok tavaly mesélték, hogy Lilla nem tudott bemenni a kolosszeumba, érezte az ott szenvedett-meghalt emberek fájdalmát, lelkét, nos én bementem (sajnos, alulra, ahol valamikor a rabszolgákat és az állatokat tartották, nem lehetett lemenni, pedig nagyon akartam!), viszont biztosan van ott valami, mert nem tudtam semmihez hozzáérni. Pedig fal- és rom- és kő- és történelem-mániás vagyok, és itt ugyan jól éreztem magam, fel voltam töltődve, nem tudtam megfogni, megsimogatni a falakat, köveket, még leülni sem tudtam volna sehova. Valami visszatartott.

Ezután még elrobogtunk a Vatikánhoz, mert az vasárnap nem látogatható, de most csak hátra mentünk, a Vatikán Múzeumhoz, mert az is kimaradt múltkor. Bent elég kevés helyen szabadott fotózni, és többnyire vaku nélkül, így nem is csináltam képeket. Na, itt több épület is volt, csodálatosabbnál csodálatosabbak, egyik nagyobb, díszesebb, mint a másik, sőt, volt olyan is, ami már szerintem túlzsúfolt volt a falfestésektől, cirádáktól, díszítőelemktől, az már egészen csúnya volt, nekem. Hiába, a kevesebb néha több!  Ami igazán tetszett, az az a hosszú-hosszú terem volt, ahol a falakon végig a valahai Római Birodalom tartományainak régikori térképei voltak felfüggesztve, hatalmas méretben. Sok vándorlás után eljutottunk a Sixtusi Kápolnába is, na, ott végképp nem lehetett fotózni, bár sokakat ez baromira nem zavart, mint ahogy az sem, hogy egy kápolnában vannak, itt nem kiabálunk, még az sem tartotta vissza őket, hogy mindenhol tábla figyelmezetett és a terem tele volt őrökkel. Amit kerestünk, ugye, a kép, mikor Isten (majdnem) megérinti Ádámot, na az egy nagy semmi! Komolyan, fotókon, könyvekben, tévében ez valami nagy dolog, de maga a festmény a menyezeten egy pici kis jelenet a többi között, egyáltalán nem emelkedik ki, nem különül el, nincs jelentősége, olyan semmilyen. Persze, az is igaz, addigra már telve voltunk fetményekkkel, szobrokkal, freskókkal, mindennel.

Na, aztán még mászkáltunk, majd vasárnap kijelentkeztünk, de a szálláson maradtak még a csomagjaink, és elindultunk a kutakhoz (Trevi, ott voltunk, Spanyol Lépcső, ott még nem), meg vissza a Forum Romanumhoz, de végül megint csak kívülről sétáltuk körbe, ja, meg a Piazza del Popolo-ra is elmentünk (ott is voltunk), ami egy hatalmas tér, körben templomokkal, a közepén obeliszkkel, és itt szerettem volna ücsörögni csak úgy, de valami népünnepély volt, rendezvényekkel, tömeggel, így innen hamar leléptünk.

Hazajutás:

Mivel a gép csak este 22.15-kor indul, úgy gondoltuk, nem kell rohanni, de inkább előbb legyünk a reptéren, mert tuti tömeg van. Mikor 5 körül a szállásra értünk, még benéztünk a netre, és a lányoktól értesültem, hogy még mindig zárva a reptér!! Na, rohantunk a metróhoz, ott volt pénzes telefon, próbáltam hívni a Wizzairt, nagy nehezen el is értem őket, mondom a csajnak, hogy akkor most mi van, erre ő, hogy a járat törölve van, befoglalhat hétfő-kedd-szerda-csütörtökre, még vannak szabad helyek, de hétfőn, kedden még nagyon valószínű, hogy nem lesz gép. Na, itt már majdnem sokkos állapotban voltam, kis híján bőgtem, és majdnem kiabáltam vele, hogy ezt nem tehetik meg, értse meg, elfogyott a pénzünk, nincs tiszta ruhánk, nincs szállásunk, itt állok egy 10 éves gyerekkel, nekem ma haza kell mennem, mire is félve közölte, lehet, hogy lesz egy busz, egy utazási irodán keresztül. Megadta a telefonszámukat, hogy velük egyeztessek. Előtte azért befoglaltam magunkat ma estére, biztos, ami biztos. Aztán hívtam az irodát, ahol egy segítőkész pasival beszéltem, aki elmondta, hogy kb (!) fél 9-kor lesz egy busz a reptérről, aki hazahozza a Wizzair-es utasokat (is), de mi elsőbbséget élvezünk, ha van érvényes jegyünk és beszállókártyánk, így be kell jelentkezni a reptéren, mert csak akkor tudunk hazajönni, és készüljek fel, hogy nagyon sokan lesznek, nem biztos, hogy lesz még hely! Mindezt 6-kor, vagyis azonnal visszarohantunk a szállásra, majd míg Meli pisilt, a céges nokiámat tudtam tölteni a srác töltőjén (nem vittem töltőket, mondván, hogy csak akkor küldök sms-t, mikor odaérünk, aztán kikapcsolom a telefont, és csak végszükség esetén kell, na, nem bírták ki, sajnos), de az az 5 perc csak annyira volt elég, hogy a főnökömnek dobtam még egy sms-t, hogy vasárnap sincs gépünk, nem tudom, mikor tudok hazajönni. Na, szóval, futottunk a vasútállomásra, ahol is hatalmas tömeg volt, a pénztárak bedugulva, na, itt már konkrétan pánikoltam. Végül egy automatában vettem jegyet, de bénáztam kicsit, és nem tűnt fel, hogy én ugyan beállítottam, hogy 1 felnőtt, 1 gyerek, mégsem volt rajta a gyerek, így vettem volna neki is, de megint felnőttet adott – ergo lehet, hogy gyereknek ingyenes, de szegény automata nem tudott felvilágosítást adni, magyarul duplán vettem meg a jegyem, le van ejtve, gondoltam. 5 percünk volt az indulásig, de, szerencsére, a repteres vonatok kint a francban voltak, úgy rohantunk a cuccokkal, majd’ összeestem, felszálltunk, és már indult is! Kint a reptéren a másik tömeg, az ugyanis még nyitva volt. Nagy nehezen megtaláltuk a Wizzair-pultot, nagy sor. Mentem elölrébb, kérdeztem őket angolul, hogy ők is a Wizzair-re várnak, mire az egyik csaj mondta magyarul, igen. Na, egyeztettünk, kiderült, ők is csah “hallották”, hogy lehet, hogy lesz valami busz, ennyi. Miután már 8 óra elmúlt, a srác meg én is előrementünk, rákérdeztünk a pultos csajnál, hogy mi van a busszal Bp-re, mire ő közölte, hogy ő erről semmit nem tud, neki semmit nem szóltak. Na, ekkor kiálltunk a sorból, azonnal kirohantunk az épület elé, ahol a buszok sorakoztak, bejártuk az elejétől a végéig, majd középtájt még néhány magyarra bukkantunk, akik szintén a buszt várták. Busz még sehol. Leálltunk az út szélén, hogy csak erre tud majd jönni, akkor leintjük. Aztán még jöttek páran. Fél 9-kor be is futott a busz, 2 sofőrrel, akik szombaton indultak Bp-ről, még pihentek kicsit, majd azt mondták, 9-kor indulunk. Mikor odaértünk, elsőként szálltunk fel Melcsivel, le is huppantunk, mondtam, én innen Bp-ig le sem szállok! Semmi tájékoztatás nem volt, semmi információ!! Voltak, akik a konzulátust hívták, ők tudtak a buszról, ennyi. Nem igazán értettem, de a cég kereste fel a Wizzairt, hogy tudna nekik segíteni, de nem nagyon törődött velük a Wizz, majd ezt a buszt útnak indították Londonba, üresen (!), menet közben szóltak nekik, nem Londonba, Rómába kell jönni, majd megint szóltak, mégsem, szóval üresen mennek haza, majd végül, hogy mégis lesz rengeteg ember. Őket kifizették már előre, ez nem volt gond, a többi nem érdekel. Volt néhány olyan utas is, aki Malévos, de természetesen nem hagytunk ott senkit. Illetve, velószínűleg igen, a Titanic jutott eszembe, mivel 26-n jöttünk, még volt 12 üres hely! A fiúk vissza is mentek egy BUDAPEST-táblával, hátha még találnak ott magyarokat, illetve az egyik pár ismerősei még a szállodában voltak, őket hívták, hogy azonnal jöjjenek. Hát ennyi. Végül este 10 után indultunk el. Még beerőszakoltam a privát telefonom, azért csak ennyit írtam, hogy Buszon vagyunk hazafelé, elküldtem Gabinak és apunak (anyu dolgozott), és kész. A buszon végül jó volt a hangulat, beszélgettünk, Melcsi haverkodott az idősebbik sofőrrel, ott is ült elöl, az idegenvezető helyén. Egész jól bírta, pedig 1-1,5 óráknál többet nem tudott aludni. Én egy szemernyit sem aludtam – nem tudok ülve elaludni, pedig próbáltam. 18 óra volt az út, 3 óránként álltunk meg, bár a végén már szinte óránként, Meli már nem bírta, állandóan pisilnie kellett, de rendesek voltak, megálltak. A másik sofőr szeme be volt gyulladva, ő többet aludt, az öreg vezetett többet. 15.45-kor tettek le minket a Keletinél, de mivel az én kocsim Vecsésen volt, így irány a Nyugati, majd vonattal ki, kocsival haza.

Konklúzió: így, egy hét után már könnyebb, Nápolyt továbbra sem szeretem, a többit viszont imádtam, és sajnálom, hogy nem volt több zsém, igazából szívesen maradtam volt még pár napot csak úgy Rómában, lettek volna még terveink… persze, azt is megtudtam később, hogy a nápolyi szállásunkra nem értek oda az utasok, mivel ők is repültek volna, tehát tudtunk volna maradni, az olcsóbb lett volna, mint a római szállás, és akkor tán még Caprit is bevállaltam volna, de nagyon későnek tűnt akkor a ‘majd talán kedden haza tudunk jönni’… sebaj, lesz miért visszamenni!

Advertisements

2 hozzászólás

Kategória: egyéb

2 responses to “régiek

  1. Visszajelzés: olasz tavasz | kívülről befelé – belülről kifelé

  2. Visszajelzés: sós | kívülről befelé- belülről kifelé

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s