Mandula

Írok, amíg még nem fájok annyira…

Csütörtök reggel korán keltem, 7-re be kellett érni a kórházba (Szt László, Bp), valamivel 7 után sikerült is. Ott aztán betettek a szobába, majd beszélgettem egy nővérrel, kaptam kórházi (férfi) pizsamát, és hamarosan jött is egy másik nővér, hogy beszúrja a kanült a kezembe az infúzióhoz. Itt kezdődött a kálváriám, bár akkor még bizakodtam. Nővérke nézegette a bal kézfejem, de nem igazán talált rajta jó vénát, elkezdte paskolni, ütögette rendesen, míg aztán már csak előbújtak az erek. Nézte, nézte, de úgy tűnt, nem igazán lesz jó, mert nagyon kacskaringós, nem áll meg benne kanül, de azért megpróbáljuk. Szúrt… és szúrt, és helyezgette a tűt meg a kanült, én meg hamarosan elkezdtem csillagokat látni! Majd aztán rájött, hogy ez mégsem lesz jó, így aztán végül feladta, kiszedte a cuccot a kezemből, és rátette a gézbucit. Jó, akkor keressünk máshol. Mosolyogva biztattam, mondván, mikor császároztak, akkor is ide kaptam infúziót, szóval csak van ott valami használható véna! 🙂 Csuklómnál nem engedtem, mondta is, az kegyetlenül fájdalmas (ezek után?!), így kerestük könyéknél. De ő azt nem látja, inkább szól valakinek, hogy szúrjon ő. Jött is a főnővér, jól megszorította a gumival a karom, hogy csak úgy pattantak elő a vénáim! Na, ő szúrt ügyesen, nem fájt, csak  az kissé, mikor behelyezte a kanült a tű helyére. Közben a kézfejem feldagadt, százforintos nagyságú körben lila-zöldellt. Sebaj, hol van még a mandulám!

Nem tudom, mennyi idő telt el, még beszélgettünk várakozás közben. Hárman voltunk egy szobában, ebből az egyik lány velem együtt érkezett csütörtök reggel, szintén mandulára. Ő helyi érzéstelenítést kért, én altatást. Meglepődtem, mondtam is, hogy nagyon bátor ám! Gondolom, sokan mondták már neki, mert kissé, mintha megingott volna, de már döntött. Egy kisfiút vittek reggel, a gyerekeket veszik előre, és utána én jöttem. Kaptam valami altatót, úgy 20 perc után baromira megszédültem, mint a filmeken, majdnem el is vágódtam. Innen már csak képek vannak: bejöttek értem a zöld kocsival, valahogy rákerülök (nem tudom, magamtól sikerült, vagy valakik átraktak), arcokat nem is láttam, azt sem, hogy a folyosón mentünk, vagy hogy hol van a műtő. Az még világos, hogy odabent az altatóorvos fogta a bal karom, hogy betegye az infúziót, előtte még lekapták a pizsifelsőm, betakartak vele, majd a zöld lepellel, és láttam, hogy lebegtetik a lélegző maszkot, valami szöveg is volt, de már bekómáltam. Később szintén voltak képek, nővérkék sürögtek-forgtak mellettem, csak annyira emlékszem, hogy kértem, hozzák ide a mobilomat (hogy dobjam a sömit Melinek, hogy kész vagyok, bejöhetnek, ha jönnek a kocsimért). Azt mondták később, hogy ébresztéskor elég ijesztően viselkedtem, mikor visszavittek, kapálóztam a karjaimmal, a nővérkék nyugtatgattak, meg mást is mondogattam a telefonom kívül, meg nem akartam engedni, hogy a jeget a nyakamra kössék, majd elaludtam. Nem tudom, mennyi idő a műtét maga, a doki annyit mondott, mikor a másik új lány kérdezte, hogy 15-20 perc, nekem talán valamivel több, az altatás-ébresztés miatt.

Mikor felébredtem, már ebéd után volt, még csöpögött az infúzió, csak rám volt tekerve a pizsamám, felülni nemigen tudtam, de nem is kellett, csak köpködni kifelé a nyálat-egyebeket egy vesetálba, nekem nem volt túl véres. Már a másik lányt is visszahozták, ő is köpködött, pityergett. Ugyan azt mondták (nem az orvos, őt előtte elfeljtettem megkérdezni), hogy nem szabad egy napig beszélni, én simán beszéltem, oké csak halkan, dörmögősen (mint ahogy még most is többnyire), és végül is szólt a doki, hogy csak tessék beszélni, kell azt! Meglepően jól ébredtem, nagy fájdalmaim nem voltak (bár az infúzióban csöpögött az algopyrin is), a jég hűtötte a torkom, bár hamar cserélni kellett, mert mégiscsak fájdogált, de én ennél százszorta rosszabbra számítottam. Azt mondták, az altatás után felfordulhat a gyomrom, akár hányhatok is, de szerencsére, ezt megúsztam. A másik lány nagyon összeomlott, nagyon sírt, nagyon kínlódott, beszélni sem volt hajlandó, teljesen elhagyta magát, és még azzal sem volt elégedett, hogy anyukája egész nap bent volt, körülötte ugrált, próbálta pozitív energiával töltögetni (a csaj 22 éves felnőtt ember, szerintem katasztrófa, ahogy elhagyta magát, végig, míg bent voltunk, és állandóan az anyját b*tatta, pedig ő aztán tényleg sokat segített, még nekem is, ha kértem. Oké, ő helyi érzéstelenítéses, és később elmondta, hogy valami iszonyat volt az egész, érezte, ahogy húzza a doki a manduláját, hallotta, amiket beszél, és sokszor szóltak, a szemét is nyissa ki, figyelték, nehogy beájuljon, és hiába csak 15-20 perc, kimeredt szájjal, ahogy körbeszúrnak injekciókkal, meg rángatják-nyiszálják a manduládat, baromira nem lehet kellemes – nem is vállaltam volna be altatás nélkül, mégha az altatásnak is lehetnek egyéb hátrányai is, nem véletlenül húztam ezt ilyen sokáig.).

Néhány óra múlva hoztak egy kancsó teát, hogy igyunk. Nincs mese, inni kellett. Ha iszol, nagyon sokat, akkor folyamatosan mosod le a sebet, nem hagyod kiszáradni, így gyorsabban is gyógyul, kevésbé fáj. Persze, az ivás csak apró kortyonként, még most is. Ráadásul, mint kiderült, újra kell tanulnunk nyelni: mivel nincs mandulánk, amit lenyelsz, az vissza tud szivárogni. Vagy egyenesen az orrodba megy. Ezzel még most is küzdök, ha valaha egyáltalán meg tudom szokni… Ivás után pisilés: nővérke lelkemre kötötte, hogy egyedül ne induljak el, szóljak neki, ő kikísér, bár azt is mondta, szétment a válla, elkapni nem tud, szóval, ha sötétedik minden, üljek le a földre, onnan már nem eshetek lejjebb, és akkor majd összekanalaz. Én persze nem bírtam várni, nem bírtam feküdni, a torkom is fájt, felkeltem, kimentem a mosdóba, végeztem és vissza. Egy icipici szédülés nélkül. Csak néztek. 🙂

Nagylegény voltam, ez kb éjszakára múlt el, mikor már az összes fájdalomcsillapító kiment belőlem, na, akkor májt fájt a torkom. Aludni azóta sem tudok, csak ilyen 30-60 perces ciklusokban, ehhez az is hozzájátszott, hogy a kórházban éjjel-nappal gőzerővel ment a fűtés, tiszta szauna volt, levegőt is alig kaptam, ettől időnként kisebb pánikorhamaim voltak, már majdnem kiszaladtam a levegőre. Illetve, ha alszok, ugyebár, akkor nem tudok inni, a torkom kiszárad (a fűtés miatt sokkal hamarabb), és akkor még jobban fáj. Így aztán kínlódtunk, szenderegtünk, ittunk.

Jellemző, hogy én még egy madulaműtéttel sem tudok fogyni: ez az egyetlen pozitívum lebegett a szemem előtt, hogy na, majd most magamra sem ismerek, hiszen én aztán enni nem fogok minimum két hétig! Aha. Már a műtét estéjén kaptunk vacsorát: egy szelet kenyérkét, pici vajacskát, 1 szelet felvágottat. És közölték, hogy ezt meg is kell enni. Nem hittem el, hogy menni fog, de végül benyomtam a kenyérke belét. És persze, a cataflamot is éjjelre. Doki elmagyarázta, hogy nincs mese, enni is kell, darabosat is, bármit, csak ne legyen túl fűszeres, csípős, mert a (jól megrágott) falatkák, mint egyfajta smirglipapír, letisztogatják a sebet, hamarabb gyógyul. Így aztán eszek. Ez mondjuk 3-4-szer annyi időt vesz igénybe, mint normál esetben, és kb 4-5-dét eszem annak, mint máskor, de eszem, jól is lakom. Reggelire, vacsorára mindig kenyérkét vagy zsömlét kaptunk felvágottal, ebédre volt húsleves, zöldségleves, borsóleves, krumplifőzelék, zöldséges-rizses hús, sajtos csirkemell kruplipürével, ilyenek. Szombaton még csokis nápolyit is kaptunk. Nem hittem, hogy az nekem menni fog, de benyomtam! 🙂 Ami kis fogyás lehet mégis, az a rengeteg folyadék miatt: teát ittam vízzel, felváltva, naponta 3 litert simán, ami a nagy átlagnál jóval több, és mégiscsak kevesebbet eszem, így talán valamennyire átmos az a sok folyadék, tán-tán lesz még egy kis egyéb sikerélményem is! 🙂

Pénteken végre kivették a kanült a kezünkből, ideje volt már, mivel a könyökhajlatomban volt, konkrétan semmit nem tudtam kezdeni a bal karommal, mert nem lehetett hajlítani. Miután a doki megnézett, és megállapította, hogy szép a seb, elmehettünk végre lezuhanyozni, persze csak óvatosan, fogat is moshattunk, nem gargalizálva, és felvehettük a saját pizsamánkat a kórházi helyett, így jobb is lett a közérzetünk.

Amit még a héten nem szabad: hajolgatni, emelni (max 1-2 kg-t), futkározni, ugrálni, táncolni, stb, értelemszerűen, illetve hajat mosni. Mert hogy a fejünket nem szabad csak úgy ide-oda mozgatni, nehogy felszakadjon a seb. Minimum 2 hét pihenő van, de legalább még ezen a héten szigorúan ágyban fekvés. És ez kell is. A fájdalom hullámokban jön, van, mikor nem annyira vészes, van, hogy baromi nagy. Mostanában, így az 5-6. nap környékén kezd majd leválni apránként a seb, ez jóval fájdalmasabb, és tényleg, ma éjjel megint alig aludtam, bár már itthon voltam, mert nem csak a torkomat szurkálták jeges, akarom mondani, tüzes késekkel, hanem kihatott a fülemre, a fogaimra is, sőt, a szám, mintha reggel kissé be lett volna dagadva!  Tényleg nem viszem túlzásba a cataflamot, azért ez egy bikaerős gyógyszer, de ilyenkor muszáj egyet bedobni, nem szenvedek feleslegesen. És baromira vigyázok, nehogy valami hirtelen mozdulattól bevérezzek. Igaz, úgysem tenném ki a lábam a házból, hiszen szerda este óta nem mostam hajat! 🙂

Egyebek: a kórházzal, az ott dolgozókkal elégedett vagyok. Az épület ugyan 70 éves, de frissen festett, tiszta, csendes. Maga  a László kórház hatalmas, több épülete van elszórtan, körülöttük parkok, fák, zöld (ami most már ugyan rozsdabarna). A kórtermek ketté vannak osztva, egy-egy helyen 2-3 ágy van, előttük pici beugró és onnan nyílik a külön a kórteremhez tartozó zuhanyzó-wc. Minden tiszta, mégha ósdi is, a kórházi koszt kifejezetten finom, két kis panaszom volt, a szauna, illetve az ágy: a régi, vaságy, rajta vékony falap és szimpla szivacs. Hát, ezen aludni nem volt épp leányálom!

Apuék bejöttek csütörtökön, elvitték a kocsimat, ne álljon hétfőig kint az utcán, illetve még szombaton is meglátogattak. Szombaton még fel is öltöztem, kimentünk a parkba sétálni, ragyogó napsütés volt, nagyon jól esett! Igen, szívesebben jöttem volna már akár szombaton haza velük, de fő a békesség, kidekkoltam ott hétfőig, mégiscsak karnyújtásra volt a szakszerű segítség, amennyiben kellett volna.

Ahogy hazajöttem tegnap, meglepetés várt: apu nemcsak lenyírta a füvet (addig Melcsi felszedte a virághagymákat, levágta az elszáradt virágokat, behordta az amaríliszeket), hanem még lomtalanítottak is! Rengeteg mindent kidobáltak, apu rendezkedett, takarított, nagyobb helyeket csinált nekem, kihúzta  még a szekrényeimet, a hűtőt is, minden lesikált, le a kalappal! Nem tévedés, nekem van a világon a legjobb apukám és gyerekem, ez már biztos! 🙂

Reklámok

1 hozzászólás

Kategória: érdekességek, egyéb

One response to “Mandula

  1. juj, én ugráltam a sorok között, mert félek az ilyeneket olvasni, lezsibbadok tőle.
    én is biztos altatásosan kértem volna.
    Egyszer, amikor műtöttek (hasi) akkor én altatás után rögtön arra ébredtem, hogy veszekszem, vegyék ki a katétert…kivették, nagyon agresszív lehettem, onnét kezdve magam járkáltam slóra.
    Vigyázzatok magatokra!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s